36 – …mert ez maga a varázslat

„Nem azért kellett nekem ő, mert senki más nem akart engem; hanem azért, mert amikor ő ott volt, én nem akartam senki mást.”

Anya jött értem, mert apa már az étteremben volt, ahol dolgozott. Igazából, amióta élek, ez így van, úgyhogy teljesen megszoktam. Délelőtt otthon van, aztán olyan tizenegyre bemegy dolgozni, hazajön olyan négy körül és este újra megy, hogy a két fő turnust lezavarja. De imádtam, mert valahogy arra mindig volt ideje, hogy velem legyen.
Anya művész lélek volt. Festett. Amióta velünk lakott, mindenhol ecseteket meg olaj- és temperafestékeket találok. De ezt sem bántam, mert végre úgy éreztem, igazi otthonom van.
- Na, milyen volt? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
Áradozni kezdtem.
- Annyira jó volt. Te jó ég, el sem hiszem, hogy másfél évet kibírtam e nélkül. És Anka, az edzőm is annyira nagyon jó fej. Októberben már versenyezni fogok. Olyan volt, mintha repültem volna, mintha… mintha valaki megbűvölte volna a lábaim.
Anya elmosolyodott, és egy puszit adott a homlokomra, mikor megálltunk a piros lámpánál.
- Büszke vagyok rád, kicsim, ugye tudod? – pillantott rám, de aztán újra az utat kezdte figyelni.
Halványan bólintottam, és kinéztem az ablakon. Elmosolyodtam, és figyelni kezdtem az ablakon leguruló esőcseppeket, amiken megcsillantak az utcai lámpák fényei. Bill szemei jutottak eszembe.
Bementünk apához, akinek egy nagy mosoly kíséretében szintén elmondtam, hogy mi történt. Ő is csak mosolygott, habár nem tudom mire gondolt. Talán arra, hogy végre újra megtaláltam a helyem. Én arra gondoltam.

Kopogtam Billék ajtaján – nem mertem már csöngetni, mert féltem, hogy a szomszédban lakó öreg néni megint ránk szól.
Nagy hévvel nyitódott az ajtó, és rögtön két kar fonódott a derekamra; de nem Billé. A ruhái is mások voltak, de az illatából rögtön kitaláltam, hogy Tom az. Még hogy neki nem is olyan fontos…
- Szia – nevettem.
- Katja, nem fogod elhinni – nézett rám olyan mosollyal az arcán, amit nagyon ritkán láttam. Az alsó ajka megremegett. – Még én sem hiszem el.
Újból megöleltem, aztán hirtelen éreztem, ahogy még egy kéz kulcsolódik rám hátulról. Szorosan álltunk ott, ölelkezve, az ajtóban, és csak arra gondoltam, milyen boldog is vagyok így.

- Annyira… hihetetlen – mondta Bill már a konyhában ülve.
Fent ültem a pulton, és vártam, hogy Bill kitöltse a poharamba a narancslét, de megint álmodozott, úgyhogy inkább leugrottam az asztalról, kivettem a poharam a szekrényből és kitöltöttem magamnak.
- Megcsináltam volna – szabadkozott Bill szégyenlős mosollyal.
- Nem kell – simogattam meg az arcát, és egy puszit nyomtam rá. Visszaültem a pultra. – Szóval elmondod végre, hogy hol írtátok alá a szerződést?
- Még nem írtuk alá – rázta meg a fejét. – Sok kötelezettséggel jár, anyával meg kell beszélnünk, és amúgy is kiskorúak vagyunk még mindannyian…
- Jó, akkor hol ajánlották fel – forgattam meg a szemem. Bill felnevetett, és a derekam két oldalán tartva a kezét, neki támaszkodott a pultnak. A fejünk egy magasságban volt, és alig volt köztünk tíz centi. Jó ég, hogy kívántam, hogy bárcsak azt a kis távolságot is megszüntetné.
- Majd ha itt lesz Tom – mondta gyanús mosollyal az arcán. – Mesélj inkább te. Edzés?
Még attól is megremegett, hogy ki kellett mondania az edzés szót. Felnevettem.
Tom aztán pár perc múlva befutott. Nem volt rajta póló, és érzésem szerint túl sok ideig időzött a szemem a felső testén, de egyikük sem vette észre. Kicsit izmosabb volt, mint Bill, gondolom a tesi fakt megtette a hatását.
Aztán visszanéztem Billre, bele a kis csillogó szemeibe, és el is felejtettem szinte, hogy az előbb még Tomot bámultam.

- Az Universalnál? – a szemeim tágra nyíltak. Még szinte levegőt venni is elfelejtettem. A nyakukba ugrottam, és gratuláltam nekik.
- Ugye? Valaki ott fent intézkedett értünk – közölte Tom vigyorogva.
Együtt feküdtünk Bill szobájának a padlóján, az ő demó lemezüket hallgatva, és én nem tudtam mást tenni, mint hagyni, hogy az arcomra óriási vigyor kússzon. Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam nem mosolyogni.

2005. március 11. – péntek
Aláírták a szerződést. Persze, hogy ne tették volna. A szüleik egy pillanatig nem gondolkoztak. Mikor már otthon voltak, átmentem hozzájuk, és amíg a fiúk zuhanyoztak, meg Georg és Gustav is átért ide, addig én Simone-nal beszélgettem.
- Tudod… annyit harcoltak érte. Hihetetlenek. Nem is tudom, honnan van hozzá ennyi akaraterejük.
Elmosolyodtam, és azt válaszoltam, az ikrek talán tőle örökölték. Ő is felnevetett, és komolyabb arccal nézett rám.
- Persze azért féltem őket, tudod – mondta egy kis mosollyal az arcán, amit magára erőltetett. – Elmennek a stúdióba, és… Ki tudja, mi lesz. Féltem őket, nem attól, hogy mi lesz, ha működik ez az egész… hanem mi lesz akkor, ha csalódniuk kell? Ők még csak gyerekek, nem bírnák ki – rázta meg a fejét.
Megöleltem, mert nem tudtam semmit mondani. Én is nagyon féltettem őket.

Attól féltem, hogy talán túl sok mindent vállalnak majd magukra, hogy túl sok mindent áldoznak majd fel, hogy túl hamar kell majd felnőniük. Annyira nagyon féltem, és semmit nem tudtam ellene tenni.

- És most mi lesz? – kérdeztem, már Bill ágyában feküdve, szorosan mellette. Tomék még lent játszottak a play stationnel, de mi már túl álmosak voltunk hozzá. Vagy legalábbis én, mert teljesen kifárasztott az edzés. Bill azt mondta, felkísér. Persze kedvesen ellenkeztem, de azért a szívem mélyén örültem.
- A szerződéskötés után? – kérdezte Bill halkan.
Bólintottam, persze aztán leesett, hogy a sötétben nem látja, úgyhogy egy halk igent suttogtam, és felé fordultam.
- Hát… nem tudom pontosan. Amint vége a sulinak, stúdiózni megyünk Hamburgba. Addig pedig hétvégente fellépünk ugyanúgy, ahogy eddig, meg azt mondták, írnunk kell pár új számot.
- Nem értem – ráztam meg a fejem -, nem elég jók a mostaniak?
- Nem tudom – válaszolt őszintén; és az egész barátságunk alatt ez volt az első alkalom, hogy nem egy magabiztos Bill Kaulitz-cal néztem farkasszemet, hanem egy megrémült fiúval.

2005. március 31. – csütörtök
Georg szülinapja. Nagykorú lett. Durva belegondolni. Mi kis pisiseknek tűnünk mellette, és ő mégis azt mondja, hogy mi vagyunk a legjobb barátai.
Ünnepeltünk. Georgéknál. Annyiszor mondtuk neki, hogy akár nálam vagy az ikreknél is lehet bulit tartani, de ő nem engedett belőle, azt mondta, az ő szülinapja, úgyhogy ő dirigál, közölte nevetve.
- Na, ki a legjobb fej tizennyolc éves? – ordította Georg. A nappaliban összegyűlt tömeg egybefolyóan kántálta a nevét. Felröhögött, és a kibontott pezsgőt kezdte locsolni.
Bill mellettem nevetett, Tom meg éppen óriási tánctudását mutatta be valami szőke csajnak. Arra gondoltam, vajon a lány ismeri-e őt, tudja-e, hogy csak egy éjszakára kell Tomnak. Még mindig nem tette túl magát Carlán, és már komolyan kezdtünk érte aggódni. Bár szerintem inkább arról volt szó, hogy nem akart visszatérni a kapcsolatokhoz, könnyebb volt ez így neki; a lányokat így is-úgy is csak egy dologra használta.
Bill megfogta a kezem, és elrángatott a tömegből, Georg mellé, ahol már Gustav és Andreas is nagyban pezsgőt locsolt. Valahogy Tom is észrevette, és ő is fellépett mellénk a kis emelvényre (ami mellesleg a máskor kulturáltan a szoba közepén álló méregdrága üvegasztal volt). Együtt locsoltuk a pezsgőt a többiekre és egymásra, miközben nevettünk csak a többieken. Azt hitték, ők is mindennek a részesei. Körbenéztem, bár nem sokat láttam; de annyit ki tudtam venni, hogy a sarkokban szétcsúszott párok smárolnak, néhányan a szoba falának dőlve próbáltak már most józanodni, mások még mindig a szoba közepén ugráltak az ütemes d’n’b ritmusra. Egy idő után úgy éreztem, a szívem is felvette a dob ritmusát.
Nem tudom, mi ütött belém, de mikor elfogyott a pezsgőm, ott, az asztalon kezdtem táncolni, behunyt szemekkel, csak a zenére figyelve. Éreztem, ahogy a csípőm felveszi a ritmust. Mikor pár pillanat múlva kinyitottam a szemem, Georg vigyorgott rám, dobott egy puszit, és már el is tűnt az aktuális barátnőjével, gondolom, hogy privátban ünnepeljenek.
Bill hirtelen közelebb lépett hozzám, és hátulról tette a kezeit a derekamra. Összesimult a testünk. Felvette a ritmusom, és együtt táncoltunk. Inkább azt mondanám, majdnem hogy vonaglottunk a zenére. A fejemet az erős vállának döntöttem, és felnevettem.
Körbenéztem. Mindenki minket figyelt. A lányok irigyen, az arcukra az irántam érzett utálat és a Bill iránt érzett vágy és csodálat egy sajátos keveréket hozott; a fiúk vágyakozva követték a szemükkel a csípő mozgásom. Élveztem. Nem tudom, mi ütött belém, de élveztem, talán túlságosan is. Élveztem, hogy azt kívánják, hogy bárcsak ők lehetnének Bill karjaiban, hogy bárcsak hozzájuk simulna így, hogy bárcsak ők lennének Bill hercegnője. Élveztem, hogy engem ennyire utálnak, és közben arra vágynak, hogy bárcsak ők lennének én.
Ő sem volt már teljesen józan, és én sem. Nem is értem, miért nem fordultam meg a karjai erős tartásában, és csókoltam őt meg ott helyben. Nem tudom miért, de nem tettem. Pedig kedvem lett volna hozzá.

Éppen a nappaliban álltam, és Tommal beszélgettem, mikor ő egy lány után fordult, és még a sörét is elfelejtette inni. Felnevettem, és azt mondtam neki, hogy menjen csak.
- Biztos? – kérdezte vigyorogva, mikor újra rám nézett.
Bólintottam és meglöktem a csaj irányába.
Megköszönte, letette a könyvespolcra a sörös üvegét, és elindult. Alig ment fél métert, mikor a helyét velem szemben már felváltotta egy srác. Egész helyes volt, de én arra gondoltam, sehol nincs Billhez képest.
- Jössz táncolni? – kérdezte kissé megdőlve. Már egyáltalán nem volt józan. Megráztam a fejem.
- Bocsi, de nem – mosolyogtam. Billt vártam, aki azt ígérte, hogy hoz inni valamit.
A srác erősködött. Nem akartam vele menni, és valami kiutat próbáltam találni, de a szoba sarkában voltunk, szinte beszorítva.
- Gyere már – fogta meg a srác a kezem erősen.
- Nem megyek – mondtam hangosabban, hátha felfogja végre. Nem akarta elengedni a kezem. Kezdtem pánikba esni.
Aztán hirtelen két kéz fonódott a derekamra, és szorosan magához ölelt. Az illatáról azonnal felismertem Billt. Megnyugodtam. A vállamra hajtotta a fejét.
- Velem van – vigyorodott el kárörvendően. Elmosolyodtam. A srác felnézett Billre, aki legalább tíz centivel magasabb volt, mint ő, és lassan elsétált.
- Köszönöm – suttogtam halkan, és nem is vagyok biztos abban, hogy Bill meghallotta a hangos zene miatt; de aztán adott egy puszit a hajamra, és a fülembe suttogta, hogy nincs mit. Aztán kézen ragadott, és kifele kezdett húzni a kertbe.
- Meg nem hazudtam. Velem vagy – közölte, megállt, és adott egy puszit az arcomra. Aztán újra elindult, de engem úgy kellett maga után rántania, annyira meglepődtem.

A zene elhalkult, és a többiek hangját is meghallottam, ahogy a Devilish nevet ordítják. Bill felnevetett, adott egy puszit az arcomra, és elindult a kert végében felállított színpadhoz. Megálltam az első sorban, és onnan vártam, hogy beinduljanak a dolgok. Billre mosolyogtam, aki visszavigyorgott, és bekapcsolta a tőlem kapott mikrofonját. Utólag belegondolva, talán jó ötlet volt mégis Georgéknál tartani a bulit, mert ők Magdeburg szélén laktak, és a legközelebbi szomszédjuk is legalább fél kilométerre volt.
- Helló, emberek! – ordította Bill a mikrofonba.
A többiek visszaordítottak, én csak nevettem.
- Szóval, hallani akartok minket? – Tökéletesen értett ahhoz, hogy hogyan kell feltüzelni az embereket. Született front ember volt. Egy piros póló volt rajta, fekete koponya mintával meg egy fekete farmer, ami több helyen el volt szakadva. Annyira menőnek tűnt, és olyan dögös volt, hogy legszívesebben, mint valami őrült rajongó, felugrottam volna a színpadra, és megcsókoltam volna őt.
Belekezdtek. A gitár, a basszus és a dob után Bill is bekapcsolódott. Tökéletes volt minden.

- Írtunk egy új számot – közölte Bill fél óra után. A közönség tombolt, és felordított. – Szeretnétek meghallgatni? – kérdezte vigyorogva. Én is nevettem. Rám nézett. – Egy különleges embernek szól. A címe, Der letzte Tag – szinte lehelte az utolsó szavakat, annyira nem volt már oxigén a tüdejében. Az enyémben sem.
Tudtam, hogy ő írja az összes dalszöveget. Nekem írta. Hozzám. Jó ég. Úgy éreztem, menten elájulok.
- Wenn dieser Tag der letzte ist, bitte sag es mir noch nicht, wenn dass das Ende für uns ist, sag’s nich’, noch nich’…
Letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. A lányok egy emberként figyeltek engem, de én csak Billt néztem. Rám mosolygott. Biztosan meg akartak ölni, de nem érdekelt. Írt nekem egy dalt.
Bill hirtelen kinyújtotta a kezét, és felhúzott a színpadra. A srácok vigyorogtak, én pedig szinte beleestem Bill karjaiba, de ő erősen tartott. Olyan volt, mintha kívülről látnám magunkat. Tökéletesen néztünk ki együtt. Együtt tomboltunk a közönséggel az utolsó refrénre. Annak a dalnak a refrénjére, amit ő írt… nekem. Vigyorgott, miközben énekelt, és átkarolta a derekam.
Mindenki azt hitte, hogy járunk. Én reménykedtem abban, hogy ez majd tényleg így lesz. De ő nem vett észre semmit, csak énekelt nekem.
Azt hittem, majd idővel sikerül elfelejtenem őt. Hogy majd egy idő után hozzászokok a közelségéhez, hogy majd egy idő után elveszti a varázsát; de aztán minél jobban megismertem, csak még mélyebben szerettem bele. Csak ő volt, és senki más.

tovább olvasom >>