37 – A kezdetek

„Az órák gyorsan teltek, aztán napokká változtak, és mielőtt felfoghattuk volna, hogy mi történik, hetek teltek el.”

2005. május 13. – péntek
Május közepét írtunk már, mikor először észrevettem a dolgokat. Már nem voltunk annyit együtt. Billék stúdióztak hétvégenként, nekem délutánonként edzésem volt. Egyszerűen nem tudtuk összeegyeztetni a dolgainkat. Persze a suliban együtt voltunk, de mintha nem lett volna ugyanaz.
Mindenki a fiúkat ajnározta. Mindenki a közelükbe akart férkőzni, mindenki a legjobb barátjuk akart lenni. Aztán valamikor áprilisban kiderült, hogy milyen jól korizok, és utána úgy kezeltek, mintha én is valami isten lennék. Szörnyű volt. A folyosón mindenki minket bámult.
Bill és én olyanok voltunk, mintha összenőttünk volna a telefonunkkal. Ők a stúdióban írták az új dalokat, hogy nyáron már csak a felvétellel kelljen foglalkozniuk, én keményen készültem az októberben kezdődő versenyidőszakra. De nekem rossz volt nélküle tanulni a szobámban hétvégenként, neki rossz volt délutánonként egyedül sétáltatnia Scottyt.
Nem mondom, hogy a kapcsolatunk megromlott, inkább csak amit iránta éreztem… az őrjítő szerelem lassan gyengéd ragaszkodássá alakult.

Este nyolckor csörgettem meg a telefonját. Láttam, hogy a szobájában felkapcsolódik a lámpa, és már hallottam is a jellegzetes dobogó hangot, ami jelezte, hogy fut az ajtóhoz.
- Katja – ölelt magához szorosan. Elvesztem az ölelésében.
Mintha ezer éve nem találkoztunk volna, úgy viselkedtünk, pedig csak alig pár órája váltunk el a szobám ajtajában, miután hazakísért. De nekem akkor is annyira hiányzott. Nem is azért, mert olyan rég láttam őt, talán csak azért, mert ő maga hiányzott. Hogy délutánonként kimenjünk a tóhoz, és csak üljünk a parton, és beszélgessünk minden hülyeségről, és csak nevessünk, és csak elfeledkezzünk a világról. Hogy reggelente szívasson, amiért már megint kettő pulcsi van rajtam. Hogy este együtt feküdjünk az ágyban, és Bon Jovit hallgatva hallgassam az álmait.
- Hiányoztál – suttogtam a nyakába.
- Te is nekem, hercegnő, te is nekem – válaszolta vissza ugyanolyan halkan.
Kedvem lett volna őt megcsókolni, de még mindig nem voltam hozzá elég bátor; és már amúgy is túlságosan szerettem őt a legjobb barátomként, nem akartam elrontani mindent.

- Készültök már a vizsgákra? – kérdeztem a fiúkat, mikor a konyhában ültünk. Tom meghúzta a Red Bullját.
- Dehogy – rázta meg a fejét, olyan vigyorral az arcán, mintha csak azt kérdezné, ismersz te engem?
- Pedig tudjuk, hogy kéne – nevetett fel Bill halkan. – De annyira nem visz rá a lélek. Ránézek a tankönyvemre, tudom, hogy le kéne ülni és tanulni, de ehelyett neki állok egy dalszövegnek.
Elmosolyodtam.
- Lehet, hogy azzal többre is fogunk menni – mondta Tom.
Összenéztek. Nem értettem.

- Megígértek nekem valamit? – kérdeztem.
- Azt hittem, nem szereted az ígéreteket – mondta Bill kicsit összezavarodva.
- Nem hiszek bennük. Úgy sem tartják be őket – válaszoltam. – De szeretném, ha ezt az egyet betartanátok.
Bólintottak, és komolyan néztek rám.
- Soha ne hazudjatok nekem. Semmiről.
Megígérték.
Nem is tudom, miért kértem őket erre, mert amúgy tudtam, hogy nem tennék. De valamiért emlékeztetni akartam őket.

A boldogság és a szomorúság egy sajátos keveréke uralkodott el rajtam, ahogy hazafele sétáltunk. Egymásba karoltunk, a fiúk a két oldalamon, és éppen valamelyik tanáron nevettek. Nem is igazán figyeltem rájuk, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy talán ez az utolsó alkalom.
Ettől féltem a legjobban. Hogy csak úgy egyik napról a másikra elveszítem őket. Fogalmam nem volt arról, hogy mi fog történni másnap. Vagy úgy egyáltalán reggelente, mikor felkeltem, máris elfogott a rettegés. Hogy talán mikor átmegyek hozzájuk, Simone majd közli, nincsenek otthon, mert elmentek, és engem ott hagytak. Talán nem is vagyok nekik olyan fontos. Minden este azért imádkoztam, hogy reggel ne egyedül kelljen felébrednem.

Benyitottam a lakásba, és akkor meghallottam őket. Anya és apa. Veszekedtek. Még soha nem hallottam őket veszekedni. A fiúk tapintatosan kint maradtak, és azt mondták, inkább megvárnak ott. Bólintottam, és a konyhába indultam.
- Anya? Apa? – kérdeztem halkan. Elhallgattak, és meglepődve rám néztek. Anya a hajába túrt, és megtámaszkodott a pulton. Mélyet sóhajtott. Apa vele szemben állt, nagyon mérges volt. – Mi történt?
- Semmi – válaszolta anya gyorsan, mielőtt apa kinyithatta volna a száját. – Csak kicsit összekaptunk egy félreértésen – mosolygott rám.
Kicsit megnyugodtam, de valahogy nem voltam biztos abban, hogy igazat mond.
- Nem úgy volt, hogy Billéknél alszol? – kérdezte apa rám pillantva.
- Itthon hagytam a fogkefém.

- Szerinted hazudtak? – kérdezte Bill.
A szobájában voltunk; én az ágyon feküdtem, Tom a széken ült, Bill annak a karfáján.
- Nem tudom – válaszoltam, és a fejemet a párnába nyomtam.
- Nem lesz semmi gáz, Katja – mondta Tom megnyugtatóan.
Felemeltem a fejem, és rájuk néztem.
Igazad van, gondoltam hirtelen, mert amíg ti vagytok nekem, tényleg nem lehet semmi baj.

2005. május 16. – hétfő
Az egész hétvégét együtt töltöttük. Szombaton még Georg és Gustav, majd később Andreas is átjött. Tudtam, hogy neki is ugyanúgy hiányoznak a fiúk, mint nekem, és a hétvégéket rendszerint a szobájában tanulva töltöttük, miközben néha a Hamburgban dolgozó fiúkkal beszéltünk a kihangosított telefonon. Dolgozó srácok; furcsa belegondolni.
David bizakodó volt az egész Devilish dologgal kapcsolatban, és folyton mondogatta, hogy nagy dobás lesz ez, érzi. Hittem neki, persze, de közben valahogy féltem is, azt hiszem. Olyan rossz volt belegondolni, hogy most már ott van a szerződés a kezükben, most már megcsinálhatják a CD-t, amire annyira nagyon vágytak; sőt, most már meg is kell csinálniuk, akár akarják, akár nem, mert kötelező. Persze ez őket nem ijesztette meg, csak engem egy kicsit.
- Tudjátok már, hogy Georgnak hogy sikerült az érettségi? – kérdeztem az ikreket, ahogy leszálltunk a buszról. Tom szokás szerint leugrott mögöttem, és átkarolta a vállam.
- Hát, ahogy ismerem, örül, ha nem bukik meg – nevetett.
Bill is leszállt a buszról, és én szinte önkéntelenül követtem minden mozdulatát. Ahogy a nap megcsillant a fényes, fekete hajon, ahogy magára tette a napszemüvegét, és megigazította a táskája váll pántját. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem. Szerencsére egyikük sem vette észre, mert Tom éppen valamelyik csajt bámulta, miközben az ajak piercingjét piszkálta a nyelvével, és az a nagyon rossz fiús vigyor volt az arcán; Bill pedig a táskájában elmerülve keresett valamit, miközben a nyelve hegyét is kidugta, ahogy koncentrált.
- Egyébként a szülinapján még azt mondta, hogy marad tizenharmadikra is, nem? – kérdezte Bill elgondolkozva, majd boldogan felsóhajtott, ahogy megtalálta a cigijét.
- De, csak tudod… – rántotta meg Tom a vállát, anélkül, hogy ránk nézett volna, mintha csak azt mondaná: most, hogy beindultak a dolgok a Devilish-sel… A szeme elárulta, hogy arra gondol, bárcsak ő is itt hagyhatná már a sulit.
Sokszor mondták a fiúk, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene suliba járniuk, de én soha nem értettem őket. Nem csak azért, mert én kifejezetten szerettem bejárni, hanem mert amúgy is olyan okosak voltak; csak lusták, mint az ördög.

A negyedik óránk történelem volt; az egésszel csak az volt a bajom, hogy Herr Ulrich, az osztályfőnökünk, úgy tartotta, mintha ő maga is az őskőkorszakból származott volna.
- A római légiósok fölényben voltak, ezért… – diktálta monoton hangon Ulrich.
Hirtelen valaki halkan bekopogott, és nyílt az ajtó. Az osztály egy emberként emelte fel a fejét. Igazából egyébként nem lett volna nagy szám az egész, és valószínűleg az osztály nagy része nem is vette volna a fáradságot, hogy felemelje a fejét az asztalról; de Herr Ulrich órája olyan szinten unalmas volt, hogy hatalmas meglepetés volt, hogy valaki megzavarja. Rendszerint úgy telt el az egy óra, mintha megállították volna az órát, és még egy táblát is kitettek volna az ajtóra, hogy senki ne merészkedjen be, mert szörnyethal a dögunalomtól.
Szemüveges srác állt az ajtóban, vörös haja volt, és ahogy a terem végéből ki tudtam venni, ahol Billel rendszerint ültünk, vékony és magas volt; talán hat-hét centivel alacsonyabb, mint Bill. A könyveit szorongatta a kezeiben, és próbált valami olyan állást felvenni, ami kevésbé árulja el, hogy valójában mennyire ideges.
Hirtelen, mintha az ajtónyitódással az élet is visszatért volna az osztályba, mindenki beszélni kezdett. Néhányan csak szelíden és bizalmasan suttogtak egymás fülébe, néhányan viszont szemérmetlenül próbálták túl kiabálni az osztályt csitítgató Ulrichot. Aztán észrevették a srác mellett álló igazgató nőt, Frau Wetzet, és mindenki elhallgatott egy pillanat alatt.
- Jó napot – lépett be a terembe Wetz, maga előtt terelgetve az új fiút, mint egy kis báránykát.
- Jó napot – válaszolta kórusban az osztály vissza. Billel egymásra vigyorogtunk, és egy szót nem szóltunk.
- Ő itt Aaron Joseph Bergmann, most költöztek ide a szüleivel Philadelphiából, és egy pár hónapot veletek fog tölteni. – Wetz összeszűkítette a szemeit, és szigorúan nézett az osztályra; bár meg mernék esküdni, hogy Billnek és nekem címezte a következő mondatát. – Legyetek kedvesek vele.
Még utoljára Aaronra mosolygott, mint egy jó tündér, és kicammogott a teremből a szoros magas sarkúin, amikbe nagy nehezen beletuszkolta a malacka lábait.
Billel jót nevettünk, majd miután az igazgató nő becsukta maga után az ajtót, mindenki Aaron felé fordult. Láttam, hogy elpirul, és kínosan integet egyet, miközben egy vigyort erőltetett magára. Fogszabályzója volt.
Bill mellettem elvigyorodott. Ránéztem, és hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen tökéletes is ő; még a csámpás fogaival és az elálló manó füleivel is. Valahogy a kisugárzása olyanná tette őt, mint egy isten. Nem csak Aaronhoz hasonlítva, hanem meg voltam győződve arról, hogy akár leghelyesebb és legsármosabb férfi modellt is leverné. Ahogy újra tüzetesebben néztem az arcát, arra jutottam, hogy ő maga is tökéletes modell lehetne. Tudtam, hogy amúgy is érdekli őt a divat szakma, de azt is nagyon jól tudtam, hogy inkább a tervezés oldala érdekli. Elmosolyodtam, ahogy végig néztem rajta, és észrevettem, hogy az egyik kedvenc nadrágomat viseli.
- Apa nagykövet, ezért sokat költözünk, de most fél évig itthon leszünk – jutott el hirtelen a tudatomig Aaron hangja.
- Rendben, köszönöm, Aaron – mondta még mindig kissé meglepve Ulrich. Arra gondoltam, hogy talán ő sem tudott az új diák érkezéséről, ugyanúgy, mint mi. Megborzongtam a gondolatra, hogy talán valami közös van bennünk.
- Csak AJ. Mindenki AJ-nek hív – tette hozzá halkan ezek szerint AJ, majd leült az egyik szabad helyre a terem közepén az egyik duci lány, Anna mellé.
Bill rám nézett.
- Ez érdekes lesz – mondta nekem, de olyan hangosan, hogy a körülöttünk ülők is meghallották. Bill arcán olyan vigyor jelent meg, ami nagyon nyugtalanított.

Billel ellógtunk a többi óráról. Nem is tudom, hogy vett rá, mert végig a varázslatosan csillogó szemeit néztem, de határozottan emlékszem, hogy volt benne szó az edzésemről, meg a CD-ről, és hogy kevés időt töltünk együtt. Bólintottam, felkaptam a táskám, és nem törődve a többiek pillantásaival, kisétáltunk a teremből, miközben Bill nevetve átkarolta a derekam. Vigyorogva álltam a lányok gyilkos tekintetét, tettetve, hogy észre sem veszem őket, miközben egy óriási puszit nyomtam Bill arcára, ami csak pár milliméterrel kerülte el az ajkait. Egy pillanatra átfutott rajtam a remegés, de nagyon vigyáztam, hogy az arcom ne árulja a meglepődöttséget, továbbra is csak mosolyogtam. Megnyugodva vettem észre, hogy Bill még szorosabban tartott maga mellett, miközben még mindig jókedvűen nevetett.
Szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy ott helyben fogjam magam, és megcsókoljam.

- Szóval… – szólalt meg Bill, de azon nyomban el is halkult. A szobájában ültünk, és az útközben vett pék sütit majszolgattuk.
- Szóval… – mondtam.
Jó nagyot kortyolt a kólájából, majd vett egy mély levegőt.
- Átneveztük a bandát – hadarta el, és hosszasan kifújta a tüdejében maradt levegőt.
- Mi? – kérdeztem, majdnem félrenyelve. Köhögni kezdtem, mire Bill finoman megütögette a hátam. Megráztam a fejem, jelezve, hogy jól vagyok, és ránéztem. – Nem lesztek többé a Devilish?
- Mi ugyanazok maradunk… csak a banda neve lesz más.
- De miért?
- David azt mondja, jó esélyünk van arra, hogy néhányan megszeretnek minket más országokból is, és ezért olyan név kell, amit nem csak a németek értenek meg.
Nem is tudom, mit láttam a szemeiben. Talán szomorú volt, de boldognak is tűnt egyszerre; furcsa egy keverék volt. Aztán ahogy észrevette, hogy a szemeit bámulom, hirtelen minden eltűnt belőle.
- Ne csináld ezt – kérleltem őt halkan, megfogva a kezét kedvesen.
Egyre többször fordult elő, hogy bezárta magát előttem. Egyszerűen nem engedte, hogy a szemeiből olvassak, ahogy tettem azt mindig is. Azt hittem, elkezdtünk eltávolodni egymástól, a sok külön töltött óra miatt, mindannak ellenére, amit tenni próbáltunk azért, hogy elkerüljük ezt.
Hirtelen a szeme elsötétedett, a pupillája kitágult. Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy tisztán ki tudtam venni. Közelebb hajolt, és a hüvelykujjával letörölt egy kis porcukrot a szám széléről; aztán finoman végig simított az arcomon, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra.
- Bocsánat – suttogta szinte a bőrömre. A levegő, amit kilélegzett, végigsimította az arcomat, és libabőrös lettem tőle. Éreztem, ahogy a hasam bizsereg az érintése alatt. Újabb puszit nyomott az arcomra, egészen közel az ajkaimhoz, csak úgy, mint én neki a suliban, és lassan visszaült a helyére törökülésben.
Néztem őt, csak néztem, résnyire nyílt ajkakkal, és semmit nem értettem, semmit az égvilágon.