Nem önsajnálat, csak egy kis magyarázat

Az igazság az, hogy augusztus vége óta azon gondolkodok, mi legyen a bloggal. Bevallom, sokáig az vezetett, hogy abbahagyom. Nem azért, mert már nincsen kedvem írni, habár valljuk be, ez is közrejátszott… vagyis, azt hiszem, a Tokio Hotellel nincsen kedvem írni, mert kinőttem belőlük; de a döntő ok mégis az volt, hogy egyszerűen időm sincsen rá, és rosszat, összecsapottat pedig nem fogok kiadni a kezemből. Rengeteget kell tanulnom, ha pedig nem tanulok, akkor vagy a csoporttársaimmal és a barátaimmal töltöm azt a kevés időt, ami marad, vagy a családommal, és a helyzet az, hogy az agyam egy elbújó kis hátsó részében ott van a gondolat, hogy írnom kéne nektek, de egyszerűen azt sem tudom miről, hogyan, hogy van-e még kinek írni.
De aztán ma végre sikerült feljutnom az oldalra, és majd’ megszakadt a szívem. Hogy mennyire magára hagytam, elhanyagoltam, rólatok nem is beszélve, vagy a történetről. Nem azért kezdtem el az Elveszett ígéreteket, mert a Tokio Hotellel akartam írni, nem azért nem jöttek össze Katjáék, mert én ennyire rosszat akarok a legkedvesebb szereplőimnek, hanem azért, mert sokkal hosszabra terveztem a sztorit. Az igazság az, hogy el akartam vele valamit mondani, és éppen ezért képtelen vagyok abbahagyni. A szívemhez nőtt és nem tudom itt hagyni ennyire befejezetlenül, egy boldog vég nélkül.

Úgyhogy folytatni fogom, de nem tudom mikor. Talán már a napokban, talán csak egy hónap múlva, mindenesetre úgy is látni fogjátok, ha lesz új rész, addig pedig egy kis türelmet kérnék még, ha lehet.
Meg kérnék egy szívességet: kommentben írjátok meg légyszíves, hogy mi az, amit szerettek az Elveszett ígéretekben, és azt is, hogyha egyszer nem Tokio Hoteles történetet írnék, akkor olvasnátok-e. Köszönöm, és óriási puszi mindannyiótoknak.