Körkérdés

Szóvaaal. Az van, hogy most én szeretném igazából folytatni a történetet, de nem tudom, hogy van-e rá igény. Vagyis hát na, hogy őszinte legyek, én nem magamnak írom, mert akkor nem biztos, hogy Billel írnám… :D

Most úgy tűnik, hogy előbb-utóbb visszakapom végre a régi jegyzeteim a régi gépemről (már kb. egy éve ezt mondom – de komolyan ez van), de addig nem akartam folytatni, amíg nincsen meg az egész cselekmény, mert töredelmesen bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy annak idején mit találtam ki hozzá, de azt tudom, hogy úgy tetszett, ezért remélem megértitek, hogy nem szeretném anélkül írni.

Szóval körkérdés: írjam tovább az Est-ce que tu m’aimes? sztorit? Kommentbe lehet nyugodtan válaszolni, köszike :)

Az a bizonyos Kék Szemű Tündérke

Még a múltkor találtam ezt a képet, és gondoltam most beteszem Nektek, hamár az Est-ce que tu m’aimes?-ban egy fontos szereplő az a Kék Szemű Tündérke :)

 

 

 

 

 

 

 

 

p.s. Én is ilyen kék szemeket akarok.

Címek

a részek címei magyarul annak, aki nem érti az angolt

9. „Kiss me, baby…” – Csókolj meg, bébi
12. „Come on Baby, let’s go party… or have sex!” – Gyerünk bébi, mennyünk partizni… vagy szexeljünk!
13. „The Brightening Up” – Megvilágosodás
15. „The Cruel Game” – A kegyetlen játék
21. „ ’cause the friends are the rainbows in the storm of the life… ” – Mert a barátok a szivárványok az élet viharában
25. „That somebody’s me…” – Ez a valaki én vagyok
26. „Some more, some less” – Valakinek több, valakinek kevesebb
27. „Mr Unnamed” – Mr Névtelen
30. In the mountains/part 1 – A hegyekben/első rész
31. In the mountains/part 2 – második rész
32. What the fucking shit am I doing? – Mi a kibaszott szart csinálok?

32. rész – What the fucking shit am I doing?

Köpni-nyelni nem tudtam. Sok mindent kinéztem Sebastianból, de ezt már tényleg túlzásnak tartottam.
– Ezt meg mégis hogy gondoltad?
– Hát… igazából elég egyszerűen. Megbíznak benned, nem hinnék, hogy valamilyen önös indokból teszed.
Fogalmam sem volt arról hogy mit csináljak. Ismertem őt ennyire, régebben ezért is szerettem őt annyira, mert tudtam, hogy milyen akaratos. Hogy amit kigondol, azt végig csinálja. Idő kellett.
– Miért jöttél össze Loreleijal? – Néztem rá fájdalmasan.
– Tessék? Hogy jön ez most ide?
Még mindig alig pár centi volt köztünk. És talán hülyének fogtok nézni, sőt biztos, de Sebastian helyes volt még ilyen gonoszan is. Még úgy is, hogy a szemében a bosszú és a harag egy furcsa keveréke volt.
– Kíváncsi vagyok.
– Túl kíváncsi és nem mindig olyan jó ám, ha más emberek dolgába ütöd bele a csinos kis orrod.
Aztán kimondtam, holott tudtam, hogy meg fogom bánni.
– Ha segítek neked, akkor tudnom kell.
Tényleg csak kijátszani akartam, de nem volt más választásom. Meg kellett tennem.
– Amikor mondtad, hogy Loreleijal egy osztályba jártatok, beszéltem vele és elég furcsa dolgokat mondott rólad. Például, hogy volt egy pasija, akivel utána te összejöttél és a pasi persze dobta őt…
Ennyire nem lehet hülye! – inkább nem mondtam ki hangosan.
– És gondolom, szerelem volt első látásra – mondtam cinikusan -, ezért te amint meg tudtad, hogy micsoda szemét ember vagyok, rögtön magadhoz ölelted és…
– Ő smárolt le igazából – húzta fel a szemöldökét és ha lehet, még közelebb hajolt.
Éreztem a leheletét az arcomon.
Ahogy ültem ott előtte, a kezeim a szék karfáján, miközben ő felettem áll… A keze hozzáért a bőrömhöz. Egyszerre utáltam őt és közben annyira, de annyira kívántam!
Igazából gondolhattok egy ribancnak, de… azt hiszem, nem érdekel.
Nem mondom, hogy Sebastiant szeretem, sőt… De akkor is rettentően szexi. És köztünk régebben is meg volt egy bizonyos fokig a vibrálás. És ahogy ilyen közel kerültünk egymáshoz és mindkettőnkben ott volt az óriási feszültség, még jobban előjött az elfojtott vonzódásunk. Már tényleg csak egy milliméter választott el bennünket. A szemünkkel majd felperzseltük egymást, aztán egy picit lejjebb hajtotta a fejét és fülembe kezdett szuszogni. Majd eltűrte a hajam és egy apró csókot adott a nyakamra. Halkan felsóhajtottam.
– Szóval akkor megteszed, igaz?
A fülemben hallottam a szívem dobogását, minden egyes kis sejtem még egy apró csókért kiáltozott… És akármennyire megcsaltam volna Billt, akármennyire utáltam Sebastiant, amiért ilyet kért tőlem… Nem érdekelt. Ahogyan az sem, hogy mit gondolnak rólam az emberek.
– Nem akarok segíteni neked… Te voltál hülye, viseld a következményeket – sziszegtem.
Hátrahajtottam a fejem, Sebastian még egy puszit adott, pontosan a fülem mögé, majd egyre közelebb haladt a számhoz. Végighúztam a gerincvonalán a mutatóujjam, és éreztem, ahogy megremeg. Tetszett, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok. A fülem már szinte dübörgött, a véremben éreztem szinte, hogy mindjárt megőrülök, mélyebbeket kezdtem lélegezni, ahogyan Sebastian is…
Egy apró csókot adott a szám sarkára és mikor látta, hogy nem hajolok el, hanem csak becsukom a szemem egy sóhaj kíséretében, belenyalt a számba. Kinyitottam a szemem.
Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, hogy ő mit csinál, hogy mi lesz ezután, hogy miért tesszük, hogy hogyan fogok ezután Bill szemébe nézni…
De annyira kívántam őt, az egész szoba tele volt fülledt erotikával, és ahogy Sebastian közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, még én is rásegítettem. Újra kinyitottam a számat, Sebastian nyelvét éreztem a számban, a kezeim a nyakára kulcsoltam, ő egyik kezével a székkarfán támaszkodott, a felsőtestünk mindenhol összesimult, a bőre hozzáért az enyémhez és szinte égetett… Totál beindultunk.
Aztán csengettek.

Szétugrottunk és mindketten ziháltunk. Megigazítottam a felsőm és óhatatlanul hozzáértem a hasamhoz, alig ahol néhány pillanata még Sebastian keze simogatott. Bámultunk egymásra, próbáltuk feldolgozni az érzéki csalódást és picit lenyugodni, hogy az illetőnek, aki jött, ne tűnjön fel rögtön, hogy valami nincs rendben. Mélyeket lélegeztem, aztán még egyszer csengetett valaki.
– Moritz? – Tártam ki az ajtót, mire ő vigyorogva beljebb jött… Hogy aztán kővé dermedjen a nappali közepén.
– Zoé? Mit keres itt Sebastian?
Sürgősen ki kellett találnom valamit, mert tudtam, ha túl sokáig habozok, az feltűnő lesz.
– Beszélgettünk – miközben Moritz hátranézett rám, Sebastian elmosolyodott. Aztán amikor Moritz visszafordult, én mutattam Sebastiannak, hogy meg ne szólaljon.
– Miről tudsz te vele… beszélgetni? – Moritz nem hitte el, ez már nyilvánvaló volt.
– Szia Moritz. Egyébként bocsánatot kértem tőle.
– Te? Bocsánatot? – Nevetett fel cinikusan Moritz, aztán felém fordult. – És hogy van Bill?
– Bill? – Lepődtem meg, de próbáltam nem mutatni. – Ő jól van. Miért?
– Csak kérdeztem – nézett rám jelentőségteljesen, de álltam a pillantását. Muszáj volt a szemébe hazudnom. – És amúgy… Te nem akarsz még menni? – Nézett Sebastianra gyilkos pillantással, aztán rám mutatott: – Beszélgetni szeretnék a barátommal.
Én komolyan azt hittem, hogy a szoba közepén mindjárt kialakul egy küzdőtér, ők belépnek és egymásnak esnek. Sebastian is próbált nyugodt maradni, de nem éppen türelmes embernek ismertem; Moritz meg egyszerűen csak nem akart vele egy szobában tartózkodni.
– Moritz – Sebastian közelebb lépett, miközben kifújta a levegőt és a kezét nyújtotta a srác felé -, sajnálom.
Egy pillanatra azt hittem, hogy Moritz megbékél – de végül nem csinált semmit. Csak állt ott, és várta, hogy Sebastian eltűnjön.
– Na jó, megyek – Moritz nem nézett hátra, amikor Sebastian és én elindultunk az ajtó felé. – Aztán el ne felejtsd a megállapodásunkat – simogatta meg az arcom egy önelégült vigyor kíséretében, de elrántottam a fejem. Nem sokszor bánom meg a dolgokat, de az, hogy smároltam Sebastiannal, ezek közé tartozott. És a tudat, hogyha nem jön Moritz, még le is fekszem vele… annyira szánalmasnak éreztem magam. Nem, nem ribancnak. (Elvégre… Bill nap, mint nap megcsal, nem? De.)
– Szia – mondtam nyomatékosan és kinyitottam neki az ajtót.
– Szia – vigyorgott még egyet… és egy puszit is dobott mellé.

– Oké, mi volt ez? – Már épp megszólaltam volna és adtam volna az értetlent, mikor Moritz folytatta: – És ne mondd azt, hogy semmi, mert nem hiszem el. Valami történt. Fura lenne, hogy Sebastian csak úgy idejön és bocsánatot kér, miközben mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem bánta meg amit tett.
– Pedig… ez történt – egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni.
Ahogyan még napokig tükörbe sem.

31. rész – In the mountains/part 2

– Gyertek beljebb – nyitotta ki a kaput Hans, aztán a karját is kitárta.
– Köszönjük – Bill megszorította a kezem bátorításképp.
– Itt maradtok ebédre? Ingrid isteni vadpörköltet csinál… – Bill jelentőségteljesen rám nézett, mire én megrántottam a vállam. Igazából egyszerűen rosszul vagyok már a gondolattól is, hogy az a szegény állat alig néhány órával ezelőtt még vígan rohangászott a erdőben, nem sejtve, hogy pár óra múlva majd feldarabolva és megfőzve rakják az asztalra, hogy aztán néhány ember vadállat módjára essen neki, mint az oroszlánok a sivatagban egy elejtett zebrának. (Persze, én is belátom, hogy vad párhuzam, de nincs többről szó – az emberek megint megmutatják, hogy ők a főemlősök.)
– Igazából mi arra gondoltunk, hogy Sabinenál eszünk… – ahogy elnéztem Bill arckifejezését, neki is hasonló gondolatok juthattak eszébe.
– Ahogy gondoljátok. Ingrid – kiáltotta el magát Hans, mire összerezzentem, mert épp a szobában lévő agancsokat néztem -, gyere le, itt van Bill és a kis barátnője!
Pár másodperc múlva fentről hallatszódott egy ajtócsukódás, aztán lépteket hallottunk, végül egy ősz hajú nő jelent meg a lépcső alján. Gyönyörű volt. De komolyan.
– Áh, Bill drágám. Te pedig…? – mosolygott rám kedvesen.
– Zoé Larousse – mondtam és nyújtottam a kezem. Totál kedves volt tőle, hogy nem vágott semmilyen arcot, nem mondott semmi bántót. Csak kedves volt.
– Örülök, hogy látlak titeket. Bill, hogy vannak Simonék és a fiúk?
– Mindannyian jól vannak – mosolyodott el Bill, aztán Hanshoz fordult. – El kell rendezni valamit?
– Óh, igen, a szokásos, gyere… – még utoljára jól végigmért, aztán Billt maga után hívva eltűntek a nappaliban.
– Kész egy teát, kedveském?
Olyan melegséggel töltött el már csak a forró tea gondolata is, hogy azonnal igent mondtam. Ingrid mondta, hogy nyugodtan tegezzem őt, nem olyan öreg még.
Pár másodperc sem telt el, máris lerakta elém a teát és töltött nekem egy csészébe.
– Finom kamilla tea. Hans és én nagyon szeretjük.
Elmosolyodtam. Nagyinak is ez a kedvence…
– És hogy ismerkedtetek meg Billel? – Szürcsölt bele a teába Ingrid, de én erre félrenyeltem a teát. – Ne aggódj drágám, Billnek olyan vagyok mint a második nagymamája, és a nagymamák tudnak a legjobban titkot tartani – kacsintott, mire én is elnevettem magam.
– Hát igazából… azon az egyetemen tanít, ahol tanulok és így ismerkedtünk meg…
– Szerelem első látásra… Milyen szép is az! – Inkább nem taglaltam neki, hogy mik történtek még. – És Diana hogy fogadta?
Na, ezt sem szívesen tárgyaltam volna most ki.
– Hát…
– Rendben Hans – jött vissza éppen Bill. Húh…
– Áh, Bill, épp azt kérdeztem Zoétól, hogy hogy fogadta Diana a kapcsolatotok.
Bill meglepődött és kínosan megvakarta a tarkóját. Időközben Hans is várakozóan (és karba tett kézzel) megállt az ajtóban.
Elég vicces szitu volt tulajdonképpen. Ahogy ott álltunk négyen, egyikünk sem akart megszólalni, és szerintem igazából ők sem akarták tudni az igazságot, vagyis talán Hans sejtette, de Ingrid, ő olyan kedves asszony volt, hogy biztosan még csak meg sem fordult a fejében, hogy Diana semmiről nem tud.
– Hát – Bill nyelt egyet, aztán szem lesütve (és teszem hozzá, olyan halkan, ahogy csak tudta), hozzátette: – nem tudja…
– Oh – Ennyi volt Ingrid reakciója.

– És nem kéne neki elmondani? – Kérdezte 2 perccel később Hans. Bill már leült mellém, de Hans még mindig úgy állt fölöttünk, mint egy szigorú tanár.
– Ugyan már Hans, ne legyél ilyen konzervatív öregember – szólalt meg mosolyogva Ingrid, mire nem csak én, de még Bill is meglepődve nézett rá. – Szeretik egymást.
Hans megrázta a fejét.
– Jobb, ha most mentek – mondta.
Mi pedig úgy láttuk, hogy jobb, ha tényleg így teszünk.

11:09 – Berlin
– Hol van már megint? – David felsóhajtott.
– Nem tudom – válaszolt szemrebbenés nélkül Tom, majd a többiekhez fordult. – Este buli? Csajt akarok…
– Már azt hittük pasit… – válaszolt epésen David, aztán az arca megkeményült. – Válassz: van igazság Billről és van buli vagy nincs igazság Billről és nincs buli?
– Van buli – mondta Tom, aztán a kezeit az asztal szélére tette és keményen nézett a menedzser szemébe. – Mivel 28 éves vagyok és azt teszem, amit akarok. És ha azt akarom, akkor akár egy kurvát is felhívhatok a szobámba, de az sokkal jobban árthatna a bandának. Ezért fogod megengedni, hogy elmenjünk bulizni, mert reménykedsz abban, ami szinte lehetetlen, hogy egyszer végre olyan csajjal találkozzak, aki nem akar rögtön lefeküdni velem… De mint mondtam, ez nem fog soha megtörténni, szóval már itt feladhatod – még szigorúbban nézett David szemébe. – És az öcsémet soha nem árulnám el.
Befejezettnek tekintette a beszélgetést, és halál lazán kisétált a szobából.
David reményvesztetten hátradőlt a székében és úgy nézett a másik két fiúra.
– Csak csajhiánya van… – mondta vigasztalóan Georg.

13:59 – Augsburg

Egész nap nem akartam semmi mást csinálni, mint szexelni Billel, aludni Billel és beszélgetni Billel.
És ami azt illeti, nem is csináltunk mást. Az első volt többségben.

20:16
Levette rólam az egyik kezét, és átnyúlt a telefonjáért. Beleszagoltam a pólójába, ami rajtam volt és megpróbáltam kicsit visszaaludni. Bill a hátára feküdt, egy picit felült, aztán a karjai közé húzott, mire én, mint egy jól nevelt kiscica, engedelmesen hozzásimultam.
– Szia Tom – sóhajtott bele a telefonba, aztán megcsókolt.
– Mi va’? – Bill egy picit megemelkedett, éreztem.
– Olyan seggfej vagy – mondta unottan Bill, aztán cinikus hangon hozzátette: – Mondjak újat, mi?
– Nem kapom be.
– Fogd be… – le merném fogadni, hogy Tom mit mondott neki. (Például: egy – Mert megteszi más. Kettő – van olyan, aki bekapja, mi?)
– Most komolyan… fogd be – röhögött fel Bill. – Nem lehetsz ekkora fasz… – felriadtam, Tom olyan rohadtul hangosan szólt bele a telefonba.
– Már miért ne lehetnék? Leszarom, hogy mit gondol! 28 évesen ne mondja már meg nekem senki, hogy mit csináljak, csezdmeg!
– Tom, nyugi. Nem így gondoltam, csak…
A többire már nem emlékszem, mert elaludtam.

Egy biztos: Tom valami miatt nagyon ki volt akadva, mert mikor fél órával később kinyitottam pár másodpercre a szemem, Bill még mindig vele beszélt.

November 24. – vasárnap
00:26
– Bill…
– Igen? – Kérdezte rekedtes és álmodozós hangon. Ugye nem kell mondanom, hogy min voltunk túl?!
– Szerinted ki akart betörni az iskolába? – Könyököltem fel és felé fordultam (eddig mindketten kiterülve és révedezve feküdtünk az ágyon).
– Ez meg hogy jutott eszedbe most? – Kérdezte nevetve Bill.
– Hát nem tudom, csak úgy…
– Nem tudom. De amúgy tök durva, elvittek valami tök drága berendezést.
Hatásszünet. Aztán egy tíz másodperces néma köszönet Istennek.
– Elvittek? Milyet? – Úgy tettem, mintha tényleg érdekelne.
– Nem tudom. De az igazgató nagyon ki van akadva. – Fölém fordult. – De mi lenne ha most nem beszélnénk erről?
– Benne vagyok…
Csak mert imádjuk egymást.
Amúgy ne higgyétek, hogy ennyire sekélyes a kapcsolatunk, hogy csak szexelünk, de mivel beszélgetni máskor is tudunk, meg amúgy is sokat beszélgetünk meg minden, ezért inkább kihasználjuk a helyzetet.

14:23
– Indulnunk kéne lassan.
– Igen… – sóhajtott Bill.
Kivitte a táskákat a kocsiba, aztán visszajött és bezártuk az ajtót. Ahogy mentünk a kocsi felé, megfogta a kezem és megállított.
– Én nagyon jól éreztem magam – hát, másfél nap szex után nem csodálom…
– Én is – vigyorodtam el, és inkább megtartottam magamnak az előző gondolatot. – Furcsa lesz – jegyeztem meg egy perc múlva. Még mindig ugyanúgy álltunk.
– Tudom… – sóhajtott egy mélyet és megcsókolt.

Már vagy egy órája mentünk, mikor úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább a beszélgetést.
– Én nem várom el, hogy elválj – néztem rá. Bill is rám nézett, de aztán újra az utat kezdte figyelni.
– Tudom – megint összekulcsolta az ujjunkat, és folytatta: – Tudom, hogy nem várod el. Részben magam miatt teszem. Érted, értünk…
Halványan elmosolyodtam.
– És nem lesz semmi baj?
– Nem – rám nézett és megsimogatta a kezem. – Ígérem, hogy semmi baj nem lesz…
– Bill?
– Hm?
– Szeretlek.
Elmosolyodtunk. Olyan jó volt kimondani.
– Én is.

16:59
Bill megállt a lakásom előtt.
– Itt vagyunk… – vett egy mély levegőt.
Akartam neki mondani, hogy jöjjön fel, hogy igyunk még egy teát, hogy még egy kicsit maradjon velem; de azt hiszem, hogy tényleg elfogadtam, hogy nem lehetek mindig én az első.
– Megismételhetnénk majd valamikor – Bill közel húzott magához, de nem csókolt meg. – Én irtó jól éreztem magam.
– Én is – még közelebb másztam hozzá, úgy éreztem, hogyha most nem lép, akkor én vetem rá magam, de ez nem következett be, ugyanis valami kizökkentett minket: egy villanás.
Fogalmam sincs arról, hogy mi volt az, de eléggé viharos idő volt, talán csak egy villám csapott be valahova.
– Mi volt ez? – Kérdeztem Billt.
– Eléggé olyan volt, mint egy vaku – húzta el a száját Bill –, de nem látok sehol senkit.
– Azt hiszem jobb, ha megyek – elmosolyodtam és megcsókoltam.
Kiszálltunk, Bill kivette a táskám, de már nem csókolt meg.
– Holnap találkozunk, kicsim.
Lassan bólogattam párat, intettem neki és elindultam be.
Nem akartam hátranézni.

Én tényleg elfogadtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, az első, én tényleg sokszor próbáltam őt megérteni és nem hiszem, hogy nem megy olyan jól. És azt is tudom, hogy ő is rengeteget feláldozott értünk, hogy rengeteget megtett és tesz ezért a kapcsolatért; de akkor is, olyan rossz, hogy egyszerűen nem csókolhatom őt meg akárhol. Hogy nem foghatom meg a kezét, hogy nem bújhatok hozzá; hogyha rossz kedvem van, nem ölelhet meg; hogy amikor jó kedvem van, akkor nem örülhet velem, nem ugrálhatunk és tapsolhatunk együtt; hogy amikor egy kis szeretetre vágyunk, akkor el kell bújnunk; hogy akármennyire szeretem és akármennyire szerelmes vagyok belé, egyszerűen nem ordíthatom ki a világnak, hogy igen, ő az a srác, akit én szeretek!

20:36
Kopogtak.
– Akárki vagy, meghalsz… – vörösek voltak még a szemeim egy picit, de azt hiszem, hogy aki az ajtóban állt nem lepődött meg annyira, mint én.
– Te meg mit akarsz itt?
– Bejönni – jegyezte meg.
– Sebastian, nem hiszem, hogy neked itt kellene lenned. Nem hiszem, hogy be kéne téged engednem, ugyanis a barátaimon és a családomon kívül ide senki nem jöhet be.
– Ellenségek? – Nyújtotta a kezét mosolyogva, de nem voltam éppen viccelős kedvemben. És nem, nem Bill miatt, hanem Sebastian miatt.
– Nem vagy ellenség. Totál közönyös vagyok feléd – mondtam egy semmilyen arckifejezéssel. – Igazából inkább csak sajnállak, hogy te, a nagy Sebastian beleestél Lorelei csapdájába.
– Tessék? – Figyelmen kívül hagyva a kérésem, Sebastian beljebb tolt és bejött. Említettem már, hogy hokizik? Ha nem, akkor most megteszem. Sebastian hokizik – ennél fogva sokkal-sokkal erősebb mint én. Na nem mintha akkor, ha nem hokizna, nem tudna simán leverni, ha akarna. Igazából az a gáz, hogy nem voltam biztos abban, hogy csak jól leplezi vagy tényleg nem akar.
– Ó, persze, érezd magad otthon – jegyeztem meg cinikusan, aztán becsuktam az ajtót.
– Köszi, tea nincs?
– Nincs – mondtam idegesen és leültem. – Még egyszer megkérdezem, mit szeretnél?
– Először mi lenne, ha elmondanád, hogy hogy értetted a Loreleios dolgot? Giselle óta először ő volt az első komoly dolog… Ha belegondolok, komolyabb volt, mint Giselle.
– Ezt most ne hozd fel – szorítottam össze a szemem. – Te komolyan azt hiszed, hogy Lorelei valaha is szeretett Téged? Ugyan már, nézz rá arra a csajra, szerinted nem túl primitív a szeretethez?
– Nem – mondta. – Egyébként, ha annyira primitív, akkor én sem tudnék sok mindent rólad – jegyezte meg.
Megállt bennem az ütő. Hogy mi van…?
– Óh, kicsi Zoé csak nem megijedt?
– Nem – jó színésznő vagyok, de ez komolyan megrémített. – Miről tudhatnál? Hogy nyolcadikban puskáztam?!
– Én inkább egy sokkal komolyabb dologra gondoltam. És ha ezt sok-sok boldog ember meg tudja, akkor belőlük nagy valószínűséggel dühös ember lesz, és téged fognak lelőni egy puskával – pontosan velem szemben állt, mivel minden egyes szónál közelebb jött és már csak alig pár milliméter volt köztünk.
Mondhattam volna neki azt, hogy ó, ugyan már, mit nekem az a néhány ezer gyűlölködő ember!; na de én nem tettem ezt. Mert én bátor ember vagyok, meg erős, meg minden szupcsi körülöttem, de ezzel Billnek is ártanék. Mert így még ott van a lehetőség, hogy normális emberek módjára megbeszélje az egészet Dianaval. Arról nem is beszélve, hogy hány ember csalódna bennem.
– Na, megijedtél? – Nézett rám Sebastian.
– Nem.
– Kár. Na, nem baj, próbálkozzunk újra.
Felhúztam a szemöldököm.
– Üzletet ajánlok. Én megtartom a kis titkodat, ha te eléred, hogy visszakapjam a barátaim és Giselle-t.
Oké, most már felesleges volt a színészkedés.

 
következő rész

21. – „ ’cause the friends are the rainbows in the storm of the life… ”

Lorelei megállt előttem karba tett kézzel.
– Tudom, hogy a te kezed van a dologban! – bökött felém Lorelei a mutatóujjával.
– Lenyűgöző, milyen okos vagy… – vigyorogtam rá, mire ő összehúzta a szemét.
– Most nagynak hiszed magad, Larousse? – Kérdezte cinikusan.
Körbenéztem, mindenki minket bámult. A tömeg egy része láthatólag nekem, Lorelei csatlósai pedig természetesen Miss Gumimell Őfelségének szurkolt.
– Hát, hogy őszinte legyek, igen – vigyorogtam rá -, elég nagynak érzem magam.
– Larousse, csak vigyázz magadra. Tudod, nem biztos, hogy mindenkit megérdemelsz… – mondta egy álmosollyal. Hogy a…? Most ő Billről meg rólam beszél? De hát hogyan…? Nem mutattam ki a félelmem.
– Ne kell értem aggódni – mondtam és a képébe vigyorogtam.
– Ne menj túl messzire a csatlósaid nélkül, mert még a végén valami bajod esik… – mondta hunyorogva. Most komolyan megfenyegetett? Ó, mindjárt bepisilek, úgy félek. Komolyan.
– Mondjuk, a különbség az, hogy én legalább tudok nélkülük élni. – Vigyorogtam rá és a vörös hajú Cheryl felé böktem a fejemmel. – Nézz rá, Lorelei. Azt tudtam, hogy magaddal kapcsolatban nincs kritikád, de azt hittem, hogy a körülötted ugrálókat megválogatod. – A mondatomra Cheryl elpirult. Tudtam, hogy ezzel a mondatommal tényleg túl messzire mentem. És igazság szerint Cherylt egyáltalán nem akartam megbántani.
– Túl nagy a szád, Larousse. – Lendült meg a karja. Erre már a fiúk is megijedtek. Moritz elém lépett és megfogta Lorelei csuklóját.
– Nem ajánlom. – Rázta meg a fejét nagy bölcsen, de aztán egy gonosz mosoly jelent meg az arcán. – Lehet, hogy Zoéval lógunk, de feltehetőleg meg van az okunk rá – undorral végig nézett Loreleion. Azt hittem, hogy megölelem őt. Annyira aranyos volt, hogy kiállt értem. Elmosolyodtam. – És amúgy is… ha okom lesz rá, nem fog érdekelni, hogy biológiailag nő vagy – hangsúlyozta jól Moritz a „biológiailag” szót. A tömeg nagy része nevetni kezdett – velünk együtt. Mario és Rocco egymásba kapaszkodott, úgy röhögött.
Lorelei kitépte a csuklóját Moritz kezei közül és a hülye követőivel együtt elmasírozott, útközben még bevágva a szekrénye ajtaját.
– Ez volt nagy! – Mondta vigyorogva Igor. Olyan kis cuki volt, amikor mosolygott. Valahogy az amúgy olyan nagyon férfias arca egy kicsit meglágyult és olyan aranyos lett tőle. A fiúk még ujjongtak egy kicsit, de én már nem foglalkoztam velük. Igazából… egy felől irtóra érdekelt, hogy honnan tud ő Billről meg rólam, de volt egy sokkal fontosabb valaki is… Moritz.
– Beszélhetnénk? – Fordultam felé és rámosolyogtam. Ő viszonozta, aztán megfogta a kezem, mondtuk a többieknek, hogy majd jövünk, aztán leléptünk a büféhez.

08:59
– Küller meg fog minket ölni – vigyorgott Moritz, aztán kihúzta nekem a széket. Leültem, ő pedig velem szemben foglalt helyet.
– Szerinted érdekel? – Nevettem.
– Nem hiszem… – megint bevágott egy vigyort, de aztán az arca komolyra váltott. – Szóval… – kínosan megvakargatta a tarkóját. – Te tudod, hogy min vesztünk össze?
– Hát…, ha jól emlékszem akkor Mr Komolyember megharagudott rám – mosolyogtam rá egy kissé gonoszan, bár ő is tudta, hogy nem gondolom komolyan.
– De Mr Komolyember is tudja, hogy Ms Dejóazéletminektanulnihapartyzniislehet nélkül nem jó az élet – suttogta, majd rám mosolygott.
Abban a pillanatban felugrottam és úgy megöleltem, mint még soha. Annyira örültem, hogy végre minden a régi, hogy végre ott van nekem megint Moritz, akihez bármikor fordulhatok. Annyi lány álma… és most mégis én ülök az ölében, hacsak mint barát is… De talán ez többet ér, mint egy mindent elsöprő szerelem.
– Úgy hiányoztál – mondtam halkan és szinte belebújtam a nyakába.
– Te is nekem… Te hülye dög – vigyorogva még jobban magához szorított.

***

Bill Kaulitz fáradtan lépett ki az irodájából. Már az első óra kikészítette őt, nem is értette, hogy miért járnak olyan emberek az óráira, akiknek semmi érzékük nincsen a szövegíráshoz. Tengernyi dolgozat kijavítása után elsétált a büfébe, hogy vegyen egy kávét, de amit ott látott… Azonnal megfordult a tengelye körül és inkább a pocsék automatás kávét választotta.

***

09:45
– Sebastian, beszélhetünk? – Kérdeztem tőle halkan.
– Ha nagyon muszáj… – mondta egy fintorral az arcán és ledobta a táskáját a legzsúfoltabb folyosó egyik padjára.
– Figyelj… Tudom, hogy most haragszol rám, de… mi lenne ha elfelejtenénk? – Néztem rá szinte már könyörögve.
– Elmondod mi az a nagy titok? – Nézett rám kérdőn.
– Kibékülsz Giselle-lel? – Láttam, hogy az arca egy pillanatra megrándul, de aztán ugyanolyan fagyos maradt, mint addig.
– Ez most nem téma. És nem hiszem, hogy annyira rád tartozna, ugyanis nekem sem kötelességem elmondani, hogy mit és kivel teszek.
Fájdalmasan néztem rá… Komolyan ennyit ért volna neki a barátságunk? Miért nem lehet felfogni, hogy vannak olyan dolgok, amikről jobb, ha az ember nem tud?! Lassan kezdtem azt érezni, hogy elsírom magam. Olyan volt, mintha vezekelnem kellett volna Sebastian bocsánatáért. Pocsékul éreztem magam. Igazából… magam miatt nem mondtam volna el, de Giselle mindenkinél fontosabb számomra.
Már majdnem nyitottam a számat, mikor Sebastian türelmetlenül közbevágott:
– Kinyögöd végre mit akarsz…, Larousse?
Abban a pillanatban, hogy meghallottam, hogy a vezeték nevemen szólít, leblokkoltam. Ez meg mi a…? Mi történt?
Semmit nem értettem…
Aztán valaki olyan jelent meg, aki mindent megmagyarázott. Sebastian ölébe beleült maga az ördög és megcsókolta… Lorelei volt.
– Ez meg…? – Néztem kérdőn és egyben fájdalmas arccal Sebastianra.
– A barátnőm – Mondta egy gonosz mosollyal. Azt hittem leszédülök a padról. De hát alig egy órával ezelőtt még…
– De reggel… – mondtam akadozva.
– Larousse, ideje lenne felnőni… – mondta mézes-mázosan Lorelei. – Azt hiszed, hogy Sebastian majd végig a te hülye kis ötleteidet fogja pártolgatni… Hogy majd mindig ott lesz melletted? – Megcirógatta Sebastian arcát, majd halkan odasúgta nekem: – A csatát én nyertem, Larousse.
– Az lehet, de a háború csak most kezdődik… – mondtam dacosan, aztán felálltam.
Egy métert nem tettem még meg, mikor meghallottam Sebastian hangját:
– Szóval nem mondod el?
– Ezek után…? – Böktem egy fintorral az arcomon Lorelei felé. – Előbb kínozzanak meg, mint hogy ez előtt bármit is mondjak – Lorelei szeme szinte megcsillant a dühtől. Pedig tudtam volna csúnyábbat is mondani rá, de úgysem ért volna már semmit. Csalódott voltam. Hogy tehette ezt Sebastian?
Miközben sétáltam el onnan, Lorelei egy mondata még megütötte a fülem, ami aggódással töltött el:
– Én tudok egy titkot…

12:05
Végre feljutottam Bill irodájához. Annyira szerettem volna végre beszélni vele, de sajnos csak a nagyszünetben tudtam feljönni. Halkan bekopogtam, és miután Bill kiszólt, hogy szabad, egy halvány mosollyal az arcomon beléptem.
– Szia… – mondtam halkan. Bill háttal állt nekem, kifele nézett a nagy ablakon keresztül. Pont eltakarta, de tudtam, hogy a Brandenburgi kaput nézi. Amikor köszöntem neki, felém se fordult. – Mondom szia – mondtam kicsit hangosabban, de semmi. Mögé sétáltam és átöleltem a derekát, aztán felakartam kúsztatni a kezem a mellkasáig, de megfogta a csuklóm. Csak utána fordult meg.
– Hogy van Moritz? – Kérdezte mérgesen és egyben cinikusan.
– Tessék? – Kérdeztem vissza meglepődve, de aztán kapcsoltam. A suliban gyorsan terjednek a hírek… még gyorsabban a pletykák. – Ja, szóval már tudod… – kezdtem bele nagy mosolyogva, de Bill idegesen a szavamba vágott.
– Igen, tudom! És mégis mikor akartad elmondani? – Kiabált. Most meg mi baja van?
– Hát épp most! – Néztem rá kissé furán. Komolyan, ki kéne vizsgálgatnia magát, olyan hangulatváltozásai vannak.
– Most? Miért nem tudtad előbb elmondani, mondjuk mielőtt még tényleg elhiszem, hogy kedvelsz?
– Mert mondjuk most történt! – Kezdtem én is elveszíteni a türelmem. Most mit kell úgy kiakadni azon, hogy van egy fiú barátom?! Ha egy másikat úgy is elveszítettem…
– Szóval nem őt csaltad velem, hanem engem vele?
– Hogy mi van? – Néztem rá kérdő tekintettel.
– Elmondhattad volna. – Kezdett kissé nyugodtabb hangnemre váltani.
– Nem csaltalak meg – tök ideges voltam. Milyen alapon kér ő engem számon, miközben neki van felesége?!
– Tessék? – Hökkent meg.
– Pedig megérdemelnéd – mondtam cinikusan. – Csak kibékültünk.
Billen látszott, hogy nem tudja, hogy mit mondjon.
– Én… – sóhajtott egy mélyet. – Azt hiszem, hogy most totál hülyét csináltam magamból, igaz?
– Egy kissé – válaszoltam idegesen. Tudom, hogy a legtöbb nő ilyenkor egy szép nézés után elfelejti az egészet, de én nem! Nekem kéne féltékenykedni, mert mégiscsak ő megy haza nap, mint nap a feleségéhez és nekem kéne kiabálnom, amikor egy másik nővel látom, de még sem teszem! Tulajdonképpen miért is nem?!
– Én… sajnálom – nézett rám egy kissé megbánó tekintettel.
– Most komolyan… Belegondoltál te abba, hogy mégis mit vágsz a szememre, vagy csak úgy ültél itt és gyártottad az elméleteket? Nem gondolod, hogy inkább nekem kéne féltékenynek lenni?
– Én… – sütötte le a szemét. – De… csak láttalak Tieteket és én… azt hittem… hogy szóval…
– Hogy biztosan az első adandó alkalommal megcsallak? – Néztem rá kérdőn. – Ennyire igazán megbízhatnál bennem. – Mondtam szomorúan. – Az egy dolog, hogy eddig sem voltam a szűziesség mintaképe, de azért ennyire messzire én sem megyek! Ráadásul nem az egyik legjobb barátommal az egyetem büféjében, ahol bárki megláthat!
– Bocsi – nézett rám bűnbánóan. Közelebb lépett, majd miután látta, hogy nem lépek el, átölelt a derekamnál fogva. – Tényleg… – a homlokát az enyémnek döntötte–, tényleg sajnálom.
– Most már mindegy – mondtam. Nem mondtam neki azt, hogy „semmi baj”, mert igenis volt baj. Megbántott. Rosszul esett, hogy ennyire nem bízik meg bennem. Vajon tényleg megér ez az egész ennyit, ha közben még mi is ennyit veszekszünk? Nem pont úgy kéne történnie, hogy mindenki más bántja a kapcsolatunkat, de mi megbízunk egymásban? Vajon van ennek az egésznek jövője?
Bill megcsókolt. Olyan… olyan nagyon érzékien, mint még talán soha senki más. Miért is gondoltam, hogy nem lesz ennek jó vége?
Mikor jó pár perccel később eltávolodtunk egymástól, vigyorogva megszólaltam:
– De legalább tudom, hogy tényleg érdekellek. – Bill kérdőn pillantott rám. – Féltékeny voltál… – mosolyogtam, mire Bill zavartan nézett rám.
– Én… én nem… – hebegte. – Na jó, talán egy picit – ismerte be mosolyogva, miközben mutatta az ujjaival is azt a „picit”.
– Picit? – széthúztam az ujjait. – Na, ennyire voltál féltékeny! Látnod kellett volna magad… – nevettem, mire Bill egy kissé bevágta a durcit.
– Jól van na – játszotta ott a megsértődöttet, mire kiengeszteltem néhány jól irányzott csókkal.
Tíz perc múlva egy picit eltolt magától és megszólalt:
– Amikor bejöttél. Eléggé szomorúnak tűntél… Azt hittem, hogy amikor az emberek kibékülnek valakivel, akkor boldogok… – kérdőn nézett rám, miközben inkább csak hozzábújtam. Leült a székébe, aztán az ölébe húzott. – Mi a baj? – Tűrt el egy tincset az arcomból.
Elmeséltem neki a Sebastianos dolgot.
– És most mi lesz?
– Hát nem tudom… A harmadik órán állítólag Lorelei mellé ült. – Bill furán nézett rám. – Olyankor mindig Marioval és Roccoval ökörködik.
– Ja. És szerinted sokáig együtt maradnak?
– Sebastian és a tartós kapcsolat? – Kérdeztem cinikusan. – Max. egy olyan valakivel, akit tényleg becsül…
Bill elgondolkodott.
– Mi az? – Kérdeztem pár perccel később. Végre rám nézett.
– Az nem lehet, hogy csak azért van vele, mert tudja, hogy te utálod őt? – Bökte ki végül.
Ezen én is elgondolkoztam. Mi van, ha Billnek igaza van? Hogy csak megjátssza ezt a sértődés dolgot és tényleg csak azért kezdett Loreleijal járni, mert tudja, hogy én ki nem állhatom? Új reményem volt arra, hogy Sebastian nem őrült meg teljesen, de aztán volt valami, ami szemet szúrt. Sebastian nem tud hazudni. Legalábbis csak az olyan embereknek akiknek az agymérete fordítottan arányos a mellméretükkel.
– Hát… nagyon remélem, hogy erről van szó, de nem hiszem. Igaz, hogy Sebastian sok mindent képes megtenni… De ahhoz eddig túlságosan gyűlölte Lorelei-t, hogy csupán valami gyerekes bosszú miatt összejöjjön vele.
Legszívesebben elbújtam volna az egész világ elől, vagy csak kimenekültem volna a világűrbe, hogy onnan figyeljem az olyan hülye emberek dolgait, mint például Sebastian.
Bill még jobban magához ölelt. Elmosolyodtam, aztán kicsit eltoltam őt, hogy a szemeibe nézhessek.
– Mi lenne, ha nem mennél be a következő órára? – Szinte a szájába suttogtam a szavakat.
Nem ment be. :P

22. – „Költözés”

13:54
– Mennem kell órára… – húzódtam el Billtől, de nem engedett.
– Még ne – nyüszögött.
Nekem se lett volna kedvem, de muszáj volt beülnöm az előadásra.
– Muszáj Édes – leszálltam az asztalról és felvettem a maradék ruhámat. – Meg ha jól látom, akkor neked is lesz órád – néztem a földön heverő órarendre, aztán visszaraktam az asztalra.
– Nem is értem, hogy került oda – vigyorgott mögöttem Bill, aztán hátulról átkarolt, a fejét pedig a vállamra hajtotta.
– Én se – játszottam vigyorogva az értetlent, de aztán tényleg kiléptem az öleléséből (még ha nagyon nehezemre is esett), és felvettem a táskámat. – Megvársz?
– Persze. Amúgy mért nem jársz kocsival?
– Mert úgy nem tudnálak megkérni, hogy vidd haza a csinos kis fenekem – vigyorogtam.
– Igaz – nevetett Bill, aztán még egyszer megcsókolt. – Zoé! – Szólt utánam Bill, mikor már a kilincsen volt a kezem. – Tudod, amit tegnap mondtam… hogy egyedül leszek Linnievel. Átjössz?
– Ha szeretnéd – elmosolyodtam. Tényleg… tényleg annyira édes volt, ahogy állt ott, mint valami 16 éves esetlen srác, aki várja, hogy igent mondok-e a randira. És én bármikor igent mondtam volna…

14:52
– Végre – nyújtózkodtam, aztán sóhajtottam egyet és felálltam a helyemről, mikor vége lett végre az órának. Ráadásul Herr Tor még egy páros feladatot is feladott. Máskor biztosan Sebastiannal csináltam volna, de mivelhogy ő már alapból Lorelei mellett ült, gondoltam, hogy ezt el is felejthetem. Elindultam kifele, de valaki utánam szólt.
– Zoé, várj!
Mikor visszafordultam Cheryl nézett rám a kissé divatjamúlt szemüvege mögül.
– Igen? – Mégis mit akar ő tőlem? Azt hittem, hogy Lorelei kegyeiért harcol…
– Én… szóval – kereste a szavakat. Türelmetlenül néztem rá, mert azt beszéltük Billel, hogy pontban háromkor találkozunk a kocsijánál. Nem akartam őt megváratni és én is nagyon szívesen a nyakába estem volna már… – szóval, hogy tudom, hogy te nem vagy valami jóban Loreleijal… – megforgattam a szemem. Az, hogy „nem vagyunk jóban” eléggé enyhe kifejezés. – Én tudom, hogy furcsa lesz a kérésem, de mi lenne ha együtt csinálnánk a feladott szakdolgozatot? – Hadarta. Én meg köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mi van? Csináljam együtt a feladatot a legnagyobb ellenségem puszipajtásával?! Mi van, ha véletlenül elejtek egy mondatot vagy meglát minket egyszer Billel… túl kockázatos lenne, hiszen rögtön rohanna Lorelei-hoz… Bár másfelől, ez fordítva is megtörténhet… Meg amúgy is, Cheryl végülis egészen jó fej. – Csak… – habogott – nekem kéne most az ötös, mert így is két munkám hiányzik és nem akarok bukni félévkor… és te pedig úgy is jó vagy ebben… Szóval… én csak ezért gondoltam, hogy talán… szóval, hogy… – tök zavarban volt szegény. Az arca szinte már lángolt.
– Oké – vágtam a szavába mosolyogva.
– Hajj… tudtam, hogy kár… – elnémult. – Tessék? Köszi! – Ugrott hirtelen a nyakamba, de aztán még mindig pironkodva gyorsan elengedett. – Öhm, bocsi – mondta zavartan.
– Semmi baj. Cheryl… nem kell mindenért elnézést kérned – mosolyogtam.
– Jó, csak… Szóval, én Lorelei mellett – szabadkozott.
– Tudom – mondtam eléggé utálatos hangon, de aztán egy újabb mosolyt varázsoltam az arcomra.
– És megbeszéljük most? Vagy ha neked nem jó, akkor mond, hogy mikor és akkor úgy csinálom én is, hogy jó legyen… – hadarta. Te jó ég, Lorelei mi az istent csinált vele? Miért ilyen szegény lány?
– Hé, hé, nyugi – nevettem. – Majd megnézzük, hogy mikor jó mindkettőnknek. Viszont gyere, induljunk, aztán közben kitaláljuk, hogy mi legyen, csak nekem mennem kell – mosolyogtam.
– Oké – mosolyodott el végre ő is őszintén.
Tényleg nem tudtam, hogy mi van szegénnyel. Olyan fura volt… mintha úgy érezné, hogy neki mindenkit szolgálnia kell vagy hogy ő csak alárendelt lehet… Elhatároztam, hogy igazi nőt faragok belőle.
Mikor mentünk ki a folyosón, ránéztem. Szép arca van, csak az a hülye szemüveg… meg az a sok fura ruhája… csak azok ne lennének.

15:07
Gyorsan körülnéztem, hogy nem néz-e senki, aztán beugrottam a kocsiba.
– Bocsi – néztem rá Billre és adtam neki egy csókot. – És szia – vigyorogtam.
– Szia – nevetett. – Na milyen volt az órád?
– Az a hülye Tor már megint adott fel házit és Cheryl megkért, hogy csináljuk együtt…
– De Cheryl nem Lorelei barátnője? – Húzta fel a szemöldökét, miközben kikanyarodtunk a parkolóból, aztán rám nézett.
– De… Csak tudod, Sebastian meg Lorelei… – húztam el a szám. Eszembe jutott megint Moritz reakciója:

Bementem a következő órára, és leültem a helyemre, mikor Moritz vágódott mellém.
– Olyat mondok – vigyorgott.
– Halljuk – én még csak mosolyogni sem voltam képes.
– Szóval… – várt míg én is elég izgatott leszek, de mivel ez nem következett be, ezért folytatta: – állítólag Küller meg Röchter összejöttek! – Kezdett el szakadni a röhögéstől, aztán észrevette, hogy én nem nevetek. – Gáz van?
– Én is tudok valamit. És az durvább.
– Halljuk – dörzsölte össze a tenyereit.
– Lorelei… – ránéztem, szinte láttam, hogy azt várja, hogy ráborult a fejére egy tányér spenót vagy valami ilyesmi – és Sebastian.
– Mit…?
– Mondom. – Böktem a fejemmel az ajtó felé, ahol épp beléptek.
– A… Na de hát – habogott. Tudtam, hogy őt még jobban felkavarta, mint engem. – De ez biztos csak valami vicc, igaz? – Nézett rám kétségbeesetten. – Na, mond meg, hol van a kandi kamera… – nevetgélt kínjában. Megfogtam a kezét.
– Nincs kandi kamera.
– De… nem lehet – nézett teljesen elveszetten a párocska felé, aztán Sebastian ránézett egy pillanatra. Mintha… mintha valami féle megbánást és bocsánatkérést láttam volna a szemében… Moritz viszont ezzel szemben keményen nézett rá vissza, aztán bemutatott neki. Sebastian pedig eléggé meghökkent. – Igazad volt. A tied durvább. – A nap folyamán többet nem is volt hajlandó róla beszélni.

15:46
– Na, itt volnánk – nyitotta ki nekem Bill az ajtót.
– Hú, az én lakásom háromszor beleférne – vigyorogtam, aztán még bejjebb sétáltam, de Bill megfogta a kezem.
– Bent van a baby-sitter… és… – vakargatta a tarkóját kínosan és zavartan.
– Értem – mosolyogtam. – Hova menjek?
– A konyhába. Két perc és megyek.
Bementem a konyhába. Rengeteg kép volt a hűtőn, de egyiken sem voltak együtt hárman. Volt olyan, amelyiken Linnie és Bill volt, volt amelyiken csak Linnie, és volt olyan, amelyiken egy számomra ismeretlen szőke hajú nő volt. Igazából… róla volt a legtöbb, de egyiken sem fogta Linnie-t vagy Bill kezét… az összesen vagy egy barátnőjével volt vagy valami külföldi nevezetesség előtt.
– Hát igen… ő Diana… – szólalt meg hirtelen mögöttem Bill, mire összerezzentem.
– Szép nő… – mondtam halkan.
– Az… de te akkor is sokkal szebb vagy… – mosolygott és megcsókolt.

16:04
Épp a kanapén feküdtünk és khm… elvoltunk, mikor fentről sírás hangzott fel.
– Felkelt Linnie… – állt fel Bill, aztán elindult fel.
Én is utána mentem.
– Olyan aranyos… – suttogta Bill, mikor már Linnie ágya fölött álltunk, aztán kivette a kislányt a kiságyból. Linnie rám mosolygott. – Szerintem felismert – nevetett Bill, aztán átnyújtotta nekem Linnie-t.
Imádom a kisgyerekeket.
– Szia Kicsi lány – mondtam halkan és megsimogattam a hasát.
Bill mögém lépett, átkarolt és úgy hajolt Linnie fölé.

19:24
Épp a kanapén ültünk és beszélgettünk Billel, mikor megszólalt a telefonom.
– Halo? – Szóltam bele kicsit kuncogva, ugyanis Bill épp a nyakamat puszilgatta.
Linnie már fent feküdt az ágyában.
– Szia Zoé… – hallottam Moritz eléggé megtört hangját. – Figyelj… tudom, hogy fura kérdés lesz, de nem költözhetnék hozzád egy kis időre?
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Én… tényleg nagyon szeretem Moritzot… de vajon mit szólna Bill, ha Moritz odaköltözne?
– Mi az? – Tátogta Bill, miközben ő is feszült figyelemmel nézett rám.
– Persze, nyugodtan. – Muszáj volt. Ő az egyik legjobb barátom. Nem hagyhatom cserben. És ezt Billnek is meg kell értenie.
– Annyira köszönöm… És ígérem, nem foglak zavarni és majd beszállok a rezsibe meg a kajába meg minden… – szabadkozott.
– Ugyan – nevettem. – És amúgy hozz kaját, ha nem akarsz éhen halni… – hát igen, az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam az olyan dolgokat, mint például evés…
– Oké. Köszönöm… – suttogta.
– Nem kell megköszönni – mosolyogtam. – És most jössz?
– Hát, ha nem lenne baj. Bár ha jól hallom, nem vagy otthon – nevetett. Ezt gondolom azokra a bizonyos cuppanós hangokra mondta, amiket minden egyes Billtől érkező nyakrapuszi után hallani lehetett…
– Nem, de nem baj. Úgy is indulnom kell lassan. – Bill szomorúan nézett rám. Komolyan, kedvem lett volna őt ledönteni a kanapéra és… És komoly önuralom kellett ahhoz, hogy ne tegyem ezt. – Akkor nálam találkozunk… mondjuk fél óra múlva?
– Az jó. És még egyszer köszönöm. – Mondta, majd két gyors szia után leraktuk.
– Ki volt az? – Nézett rám Bill.
– Moritz… Öhm, szóval… nem kell félreérteni. Csak szóval ők együtt laktak Sebastiannal… és most, hogy Sebastian meg Lorelei… tudod – Bill türelmetlenül bólintott. – Hozzám költözik egy rövid időre – böktem ki végül. Azt, hogy Bill akkor mit érzett, megmondani nem tudtam volna. Talán egy kis düh látszott a szemében, de mégis… a legtöbb féltékenység volt. – Tényleg csak barát. Nyugi. Nincsen miért aggódnod.
– Megbízom benned. – Meg kell bíznom benned, mondta még hozzá magában.
– Köszönöm. És ígérem, hogy nem fogok vele visszaélni. – Mosolyogva megcsókoltam.

19:56
– Moritz? – Hunyorogtam. Annak a hülye lámpának is most kellett kiégnie…
– Szia – mondta halkan. Mondjuk gondoltam, hogy ő az, tekintve, hogy vagy öt bőrönd volt nála.
Közelebb léptem és nyomtam az arcára egy puszit.
– Nagyon durva volt?
– Veszekedtünk egy sort, aztán a fejéhez vágtam, hogy nemt’om miért voltunk mi legjobb haverok és, hogy nagyon nagy köcsögség volt, amit veled tett, meg hogy hogy volt képes elárulni téged… – pár másodpercre elhallgatott – minket – tette hozzá. – Aztán kicsit eldurvult a helyzet…
Épp ekkor léptünk be az előszobába és felkapcsoltam a lámpát. Olyannyira meglepődtem, hogy megszólalni sem tudtam. Már nem is kellett megkérdeznem, hogy mit értett eldurvulás alatt.
Moritz szeme alatt egy óriási monokli volt.

23. – „Csak barát?”

– Ezt… – simogattam meg a Moritz szeme alatti részt, mire egy picit felszisszent. – Bocsi. Szóval… ezt tényleg Sebastian csinálta?
– Igen… – mondta halkan és berángatta az egyik óriásbőröndöt a lakásba. – Hagyjad csak – szólt, mikor én is segíteni akartam neki.
– Biztos?
– Persze – mosolygott rám. – Már így is nagyon sokat segítettél. Igazából amúgy… – kezdett bele, de aztán pár másodpercre elhallgatott -, szóval én először arra gondoltam, hogy a fiúkhoz költözöm a campusba, de… ők is alig férnek el és én ezért gondoltam, hogy hozzád… mert szóval érted, nem akarlak zavarni meg semmi… – hadarta.
– Semmi baj – vágtam a szavába nevetve és a vállára tettem a kezem. – Ezért vagyunk jó barátok… – hirtelen megöleltem.
– Igen… – mondta halkan és a vállamba fúrta a fejét. Szipogott egyet, de aztán amikor eltávolodtunk egymástól, akkor már jele sem volt a szomorúságnak. – Rendelünk kínait? – vigyorgott.
– Persze – nevettem. – Meg hozok jeget a szemedre.

20:12
– Ja, és ott álltam, anyaszült meztelenül, Hugo csaja meg csak nézett rám és elkezdi: „Hopp, rossz szoba”. – Mindketten szakadni kezdtünk a röhögéstől. Moritz még egy falat kínait tömött a szájába, aztán megszólalt: – Szóval ja, a bátyám se volt azért semmi.
Miután nagyjából sikerült lenyugodnunk, megszólaltam:
– Nézünk TV-t?
– Aham – motyogta. Szerintem már elég álmos volt. Letette az üres kínais dobozt, aztán mellém feküdt. – És amúgy… pasik? – Nézett rám.
– Pasik? – Ott volt a remek alkalom arra, hogy elmondjam neki… És én nem voltam képes rá.

November 18. – vasárnap
10:12

Moritz már lassan egy hete lakott nálam, Billel még mindig jól megvoltunk… de Giselle rettentően hiányzott. Soha, de soha nem voltunk még ennyi ideig összeveszve. Sőt, ha jobban belegondolok, akkor még soha nem is veszekedtünk úgy igazán.
Sebastian és Lorelei még mindig jártak, Cheryllel pedig azóta nem nagyon tudtam beszélni, mert valami különös okból kifolyólag (amit senki nem tudott, még Lorelei se) hiányzott a suliból. Suliról jut eszembe, Moritzot elég rendesen meg is bámulták a monokli miatt, ráadásul sejteni lehetett, hogy mi történt, hiszen Sebastian szemöldöke pedig egy ragtapasszal volt leragasztva. Habár senki nem tudta a pontos történetet, de eléggé furcsa pletykák is terjengtek a suliban. Tekintve ugye, hogy Moritz és én elég sokat voltunk együtt, sokan azt hitték, hogy Moritz és Sebastian rajtam veszett össze, ami viszont Lorelei-t idegesítette nagyon (habár én ennek csak örültem… vagyis, hogy Lorelei olyan idegbeteg lesz, amint meghallja ezt). Annak már kevésbé, mikor valamelyik nap Bill is megkérdezte tőlem, hogy: „Biztosan csak barát?” Akkor tényleg mindent őszintén elmondtam neki, hogy nekem Moritz tényleg csak barát, hogy nekem ő, Bill a barátom és ez így is marad. Aztán nem is hoztuk fel többször a témát, bár sejtettem, hogy Bill még mindig nem nyugodott meg. Ráadásul még az is rátett, hogy alig tudtunk találkozni ebben az egy hétben, hiszen nem volt semmilyen kifogásom, amit mondhattam volna Moritznak, Bill nem jöhetett hozzám, így csak a suli maradt. Ja igen, egyszer beadtam Moritznak, hogy könyvtárba megyek. Azzal is majdnem sikerült lebuknunk, mert Moritz megkért, hogy hozzak el neki egy könyvet… és, hogy finoman fejezzem ki magam… nem éppen azzal foglalkoztam, úgyhogy majdnem elfelejtettem hazafele tényleg beugrani a könyvtárba.

Éppen a másnapi irodalom feleletre tanultunk Moritz-cal az ágyamon és már lassan ott tartottam, hogy kirohanok a szobából, mikor megszólalt a telefonom. Moritz felnézett rám, mikor már vagy fél perce csörgött, én pedig csak megkövülten bámultam a mobilom kijelzőjére. Giselle…
– Nem szándékozod felvenni? – Kérdezte Moritz olyan nagyon fura hangsúllyal.
– Ja, de… – tértem magamhoz. – Haló? – Szóltam bele a telefonba.
– Szia… – suttogta Giselle. – Hülye voltam. Beengedsz?
Azonnal felpattantam (nem törődve Moritz furcsa pillantásaival), kirohantam az ajtóhoz, kivágtam és beleugrottam Giselle nyakába. Annyira hiányzott…
– Szia – mondta erőtlenül és esetlenül visszaölelt. – Nagyon haragszol?
– Dehogyis… Én is annyira, de annyira bunkó voltam és önző és mindenben igazad volt – elengedtem és rámosolyogtam. – Én is bocsi… – mondtam halkan, mire Giselle felhúzta a szemöldökét. – Tudom, hogy nem szokásom… de most nem érdekel – vigyorogtam, mire Giselle is elmosolyodott.
– Úgy hiányoztál, te kis hülye… – újból megölelt.
– Te is… – suttogtam. – Bejössz?
– Itt van Bill? – Kérdezte halkan sunyin mosolyogva.
– Neeem – nevettem. – Moritz van itt.
– Ha? Úgy érted… – nézett rám megütközve.
– Nem, semmiért nem cserélném őt le… – suttogtam, nehogy Moritz meghallja. Gisellenek is leesett, hogy mért beszélek halkan, mutatta a kezével, hogy lakat a száján, aztán belépett a hálóba.
– Szia – nevetett, aztán meglátta Moritz szeme alatt a monoklit. – Te meg mit csináltál magaddal, ember? – Ugyanúgy, mint én alig egy héttel ezelőtt, megsimogatta a (már lényegesen jobban festő) monoklit.
– Hát… össze balhéztam Sebastiannal… – mondta halkan, mire Giselle elhűlve elhúzta a kezét.
– Ezt… ő csinálta? – Habogott.
– Igen… sajnálom. – Mondta halkan Moritz. Tudta, hogy mi volt Giselle és Sebastian között. Aztán eszembe jutott valami. Giselle-lel pont aznap reggel vesztem össze, mikor megtudtam, hogy Lorelei és Sebastian… Tehát ő még nem is tudja. Ránéztem Moritzra. Neki is rögtön leesett. – Nem ülsz le? – Nézett Giselle-re Moritz és megpróbált mosolyogni… nem sok sikerrel.
– De, köszi – mondta furcsállva Giselle és tényleg helyet foglalt. Elvett egy könyvet és azt kezdte lapozgatni. – Hát halljátok… én nem tudom, hogy hogy vagytok képesek ezt tanulni… Az állatorvosi sokkal jobb… – miután felnézett ránk, fokozatosan halkult el. – Mi van? Úgy néztek rám, mintha meghalt volna valaki. – Hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Te jó ég, ugye senki nem halt meg?
Megráztam a fejem, mire Giselle sóhajtott egyet. Én pedig melléültem.
– Valamit tudnod kell… – mondta halkan Moritz.
– Megbuktok, mi? – Nevetett.
– Nem… ez annál rosszabb. – Mondtam komolyan. Giselle valóban elhallgatott. Jól tudta, hogyha én ilyen komolyan beszélek, akkor ott tényleg van valami.
– Mi történt? – Nézett felváltva hol Moritzra, hol pedig rám.
– Sebastian… – kezdett bele Moritz, de aztán elhallgatott és rám nézett. Óvatosan helyet foglalt Giselle mellett, aztán folytatta: – Szóval összejött valakivel.
– Ennyi? – Kérdezte mosolyogva Giselle. – Nem baj, majd kiheverem. Sőt, amúgy se érdekel már. – Tudtam, hogy hazudik, de nem szóltam. – Szóval ez volt az a nagy titok? – Nézett ránk egy álmosoly kíséretében. Moritz-cal jelentőségteljes pillantást váltottunk. Annyira meg akartam őt kímélni. Nagyon jól tudtam, hogy Giselle akármennyire is Giselle, ez nagyon ki fogja készíteni. Tagadja, de már kezdte megszeretni Sebastiant… és szerintem ez fordítva is igaz, bár most ez érdekelt a legkevésbé. – Ennyi? – Kezdett türelmetlen lenni.
– Loreleijal – böktem ki.
Giselle arcát leírni sem tudom. Azt hiszem, hogy dühöt és féltékenységet érezhetett… egyetlen egy dologban voltam csak biztos. Hogy rettentően csalódott.
Moritz hirtelen felpattant:
– Csinálok egy jó nagy adag forrócsokit. – Giselle egy hálás mosollyal nézett a vörös hajú srácra.

– Komolyan… – Giselle fél óra után először szólalt meg, a hangja is rekedt volt. – Ezt nem hiszem el… Pedig én.. én tényleg életemben először éreztem azt, hogy egy pasit is lehet szeretni – Moritz itt sértődötten nézett a lányra, de Giselle észre sem vette. – Erre átvág. Most komolyan… legalább ne Loreleijal jött volna össze! – Csattant fel és egy hirtelen tett kézmozdulat következményeként kiborította véletlenül a második bögre forrócsokit. – Úristen, bocsi… – kezdett el szabadkozni és próbálta kicsit törölgetni.
– Semmi baj – nevettem és megfogtam a kezét. Arrébb húztam őt (gyanítottam, hogy képes lenne bele is ülni a foltba) és kimentem egy konyharuháért.
– Giselle, nyugi – mosolygott Moritz. – Én múltkor a chilli szószt borítottam rá – Giselle is nevetni kezdett.
– Bizony… úgyhogy nyugi, edzett ágy ez – mosolyogtam és elkezdtem felitatni a csokit. – De amúgy látod Moritz, mondtam én, hogy ne egyél mexikói kaját – vigyorogtam.
– De finom volt – nevetett Moritz, aztán Giselle-re nézett. A lány már megint maga elé meredve ült és felhúzta a térdeit. Követtem Moritz pillantását, aztán Moritz rám nézett. Tanácstalanul pillantottam rá vissza és leraktam a ruhát az éjjeli szekrényre.
– Giselle…? – fogtam meg a vállát gyengéden és simogatni kezdtem a hátát. – Mind…
– Miért éppen Lorelei…? – vágott a szavamba hirtelen és dühösen.
– Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Tényleg nem tudom… – egy pillanatra én is csak magam elé néztem, de aztán megráztam a fejem. – Mi lenne, ha elmennénk valamerre? – Néztem rá Moritzra, aki bólintott, aztán mindketten Giselle-re függesztettük a tekintetünket. Szegénynek kellett pár perc, mire eljutott a tudatáig, hogy kérdeztem tőle valamit, de aztán csak megrázta a fejét, motyogott valamit és mosolyogva ránk pillantott.
– Nem fogok miatta egész életemben bánkódni – felpattant. – Menjünk!

11:16
– És most merre? – Nézett körül Moritz a Gallerienél. – Elmehetünk megnézni az új plázát Plankowban. – Vetette fel az ötletet, mire Giselle-lel egyöntetűen vigyorogva bólintottunk. Nem tudja még, hogy mire adta a fejét…

13:24
– Uramisteeen… – nyüszített mögöttünk Moritz, mikor már kb. a harmincadik boltból jöttünk ki.
– Nyugi, már nem sok van – néztem hátra vigyorogva, mire Moritz felnézett… fölöttünk már csak 2 emelet volt (előtte már végigjártunk négyet… ). – A te ötleted volt – nevettem és a kezemben tartott zacskókat lóbálva újból elindultam. – Nem jöttök? – Pillantottam hátra vigyorogva.
– Dehogynem – nevetett Giselle és (nem törődve az emberek megvető pillantásaival) utánam futott.
– Megyek… – mondta bosszankodva Moritz és utánunk kullogott.

15:25
Hazaértünk… végre. Az igazság az, hogy már mi is kezdtünk fáradni Giselle-lel… de ezt a világért se ismertük volna be Moritz előtt.
– Végre itthoooooon – vágódott le a kanapéra Moritz és bekapcsolta a tévét. Giselle lerakta az új szerzeményeit rejtő zacskókat a kanapé mellé, én pedig bedobáltam a sajátjaimat az ágyra.
– Kértek teát? – Néztem rájuk. Moritz feküdt a kanapén, Giselle ült az egyik fotelban, de a lába Moritz hasán volt.
– Aha… – motyogta halkan Moritz. Ahogy elnéztem, majdnem elaludt. Bár lehet, hogy ez csak az az idióta rajzfilm hatása volt.
– Segítek – mondta Giselle és lassan felkelt.
– Csak nem elfáradtál? – Nézett rá egy fáradt mosollyal Moritz. Szerintem az inkább kárörvendő akart lenni, de ahogy láttam, csak erre futotta a maradék erejéből.
Nevetni kezdtem.
– Na, mi megyünk, csinálunk teát… addig keress valami jobb rajzfilmet – vigyorogtam.

– Mikor akarod neki elmondani? – Törte meg Giselle a percek óta fennálló csöndet, mikor már a konyhában álltunk.
– Mi? – Úgy néztem rá, mintha azt se tudnám, hogy miről beszél.
– Nem veszem be – mosolygott.
– Majd ma… talán. – Tettem hozzá pár pillanatnyi gondolkodás után.
– Zoé… Tudod, hogy a barátod… – egy másodpercre elhallgatott. – Mert ugye csak barát?

24. – „Az igazság”

– Persze, hogy csak barát! – Csattantam fel, de aztán halkabbra vettem a hangom, mert nem akartam, hogy Moritz is meghallja. – Én nem tudom, hogy miért jön mindenki ezzel. Bill a pasim, imádom őt; ismersz, tudhatnád, hogyha Moritz jönne be, akkor vele lennék és nem Billel.
Tök ideg voltam. Miért hiszi mindenki azt, hogy sokkal jobban tudja, hogy mit érzek? És amúgy is, miért kérdőjelezi meg mindenki a tetteim? Ráadásul az is kezdett zavarni, hogy Giselle-lel mostanában ennyit veszekszünk. Nem tudom, hogy mi történt, de teljesen úgy éreztem, hogy megszerette Sebastiant és engem okol a történtekért. Persze, nem azt mondom, hogy indokolatlanul. Ha elmondtam volna Sebastiannak Billt, akkor talán Gisellelel még mindig együtt lennének.
Vagy nem, és már Lorelei is tudná.
– Oké, nyugi, én csak kérdeztem – tette fel védekezően a kezét, aztán kivette a teafüvet a szekrényből.
– Bocsi. Csak mindenki ezt kérdezgeti és kezd elegem lenni belőle.
– Tudom – húzta furcsa mosolyra a száját. – De amúgy miért akadsz ki ennyire, ha tudod, hogy nem igaz?
Ez a kérdés pontosan a szívembe talált.

Fél órával később is elgondolkozva ültem az egyik karosszékben, miközben Giselle és Moritz jót nevettek valami filmen. Giselle többet nem kérdezett erről az egész Moritz-témáról, de mindketten nagyon jól tudtuk, hogy igaza van. Tényleg… vajon miért leszek ettől ennyire ideges? Biztos voltam abban, hogy nekem Bill kell, de vajon tényleg nem érzek semmit Moritz iránt?
Jó, oké, helyesnek tartom, de ez nem azt jelenti, hogy tetszik is. Nem?

16:08
– Mennem kell, húgomnak megígértem, hogy ma ott aludhat nálam. – Állt fel Giselle nagy nehezen, adott két puszit Moritznak (nem kerülte el a figyelmem, hogy Moritz ennek különösen örült – persze Gisellét igen…), aztán együtt kisétáltunk az ajtóhoz.
– Ma el kell neki mondanom, igaz? – Néztem félve Giselle-re, mire ő közelebb lépett hozzám és a kezeit a vállamra rakta.
– Figyelj, nem muszáj; de ha valóban a barátod, akkor megérdemli az őszinteséget.
– Tudom – sóhajtottam. Nem Moritzcal volt a baj, hanem velem… Azt sem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele.
– Veled vagyok – vigyorgott Giselle, mire – habár erőtlenül, de – én is elmosolyodtam. Egészen kiskorunk óta ezt mondjuk egymásnak, ha a másiknak sok szerencsét akarunk kívánni.
– Merci – két-két puszi, majd pár másodperc múlva bezártam mögötte az ajtót.

16:14
– Gáz van? – Nézett rám Moritz, mikor már minimum öt perce néztem őt töretlenül. Na jó, bámultam.
– Nincs – ráztam meg a fejem hevesen, aztán mellé ültem. – De valamit el kell mondanom. – Moritz ijedten nézett rám. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi a nagyobb baj. Hogy Billel vagyok vagy, hogy eddig nem mondtam el neki. – Már réges-rég el kellett volna mondanom neked…
– Várj. Ugye nincs gyereked és még nem voltál férjnél sem? – Nézett rám vigyorogva, mire én felhúzott szemöldökkel megráztam a fejem. Talán… talán tényleg nem lesz olyan nehéz.
– Szóval… szóval én tudom, hogy hülyeség volt nem elmondani neked eddig. És azt is tudom, hogyha kiakadsz, akkor okkal teszed. És nem fogok haragudni miatta, de remélem, hogy nem ez fog történni. – Moritz szabályosan rettegő arccal nézett rám. Szerintem a mondatom végére minden átfutott az agyán, csak az nem, amit végül egy mély levegő után kiböktem: – Van valakim…
– Hogy tessék? – Pislogott nagyokat. – Ennyi…? – Vigyorgott.
– Ne haragudj amiért eddig nem mondtam el – szipogtam egyet. Nem sok dolog van, ami miatt sírni tudok, de ha a barátaimról van szó, mindenre képes vagyok.
– Mióta? – A hangjában nem éreztem sem haragot, sem gúnyt. Tényleg csak érdeklődve kérdezte, amitől egészen megnyugodtam. Ismertem őt, tudtam, hogy nem fog elkezdeni őrjöngeni; de végülis, ha azt nézzük, amikor Sebastiannal összeverekedtek, akkor is Sebastian provokálta őt, egészen addig csöndben ült.
– Hát… az attól függ – mosolyodtam el kínosan.
– Mitől? – Kezdett nevetni Moritz.
– Ha az egészet nézzük, akkor olyan két és fél hónap – hadarta el, mire rögtön abbahagyta a nevetést.
– Tessék? Két és fél hónapja jársz valakivel és nem mondtad el? – Rettentő halkan beszélt.
– Tudom, hogy egy hülye vagyok, de… – elhallgattam. Imádtam Moritzot, tényleg őszinte akartam vele lenni, de túl büszke voltam. – Nem tudom miért nem mondtam el. – Pedig csak annyit kellett volna mondanom, hogy féltem.
– Ki az? – Elég furcsán kérdezte.
– Úgy hívják, hogy Bill. – Nyeltem egy nagyot. Óvatosnak kellett lennem. Tudom, hogy szemétség, de le kellett őt tesztelnem. Feleslegesen nem mondhattam el neki, hogy Bill Kaulitz. Hiszen akármennyi idő telt 2005 óta, a Tokio Hotel még mindig világhírű. És akármennyire szerettem Moritzot, nem kockáztathattam.
– És jól megvagytok? – Kérdezte kedvesen. Minden ridegség eltűnt a hangjából, tudtam, hogy megbízhatok benne.
– Hát… aha. Bár az elején volt néhány zűr. – Elmosolyodtam.
– Szerelmes vagy? – Nézett rám vigyorogva, pedig ő is nagyon jól tudta a választ.
– Tudod, hogy nem vagyok egy apáca, de… én mikor nem vagyok az? – Nevettem.
Moritz is nevetni kezdett, aztán átkarolt.
– Amúgy olyan kis hülye vagy… miért nem mondtad el? – Kérdezte halkan, miközben a fejét a enyémnek döntötte.
– Nem tudtam, hogy kezdjek bele.
– És hogy néz ki, hány éves? Mindent tudni akarok róla. – Vigyorgott.
Megint nyeltem egyet.
– Hát… fekete haja van, irtó szép boci szeme és nagyon szép szája. A suliban találkoztunk. – Kirázott a hideg.
– A sul… – elhallgatott, majd kérdően, de vigyorogva nézett rám. – Te most… Te most Bill Kaulitzról beszélsz?
Kínosan vigyorogva bólintottam.

2017. november 19. – hétfő
06:24

– Jó reggelt édesem – szólt Bill után egy kellemes női hang.
– Jó reggelt – válaszolt Bill rekedtesen, majd kikelt az ágyból és kissé lecsúszott boxerében indult el a fürdő felé.
– Arra gondoltam, hogy holnapra áthívhatnád Tomot vacsizni – mondta csevegő hangon Diana, majd hozzátette: – Olyan rég találkoztam vele.
– Tessék? – Bill visszasétált az ajtóhoz fogkeféjével a szájában és megütközve nézett Dianara. Majd visszacsoszogott, köpött egyet, kezével megtörölte a száját és újból a küszöbre lépett. – Minek hívjam át?
– Mondom, hogy régen találkoztunk. Majd csinálok valami finom kaját – Diana mosolyt erőltetett az arcára. Bill még gondolatban hozzátette: „Vagy csináltatsz…”
– Oké. – Nézett furán Dianara. Nagyon jól tudta, hogy Diana nem szereti Tomot, a közös vacsorák eddig mindig Bill ötletei voltak (legalábbis amíg meg nem ismerte Zoét), hogy Tom és Diana talán jobban kijönnek majd egymással, ha többet beszélgetnek. Fogalma sem volt arról, hogy mit tervez Diana, de túl hirtelen ötletnek tartotta ezt az egészet.
– Szuper. Akkor holnap nyolckor.
Diana is kikelt az ágyból, mikor Linnie sírni kezdett, de Bill már meg sem lepődött azon, hogy Diana a fürdőbe megy, és nem a kislányához.

07:12
Bill sietősen lépett ki a házból, nem akart elkésni az óráról. Diana rendíthetetlenül mosolygott az ajtóban állva, kezeiben tartva Linnie-t. Billnek akaratlanul is a Született feleségek jutottak eszébe, ahol minden családnak szörnyű titkai vannak, ahol minden házastárs a másik szemébe hazudik.
Vajon mi az ő titkuk? Vajon ők miben hazudnak egymásnak?
Bill megállt a piros lámpánál és keserűen elmosolyodott: mindenben…

Diana belépett a nappaliba, majd szinte ledobta Linnie-t a járókába. Szólt Marthanak, hogy etesse meg a kislányt, majd elsétált a konyhába.
– Sophie, holnap Tom jön hozzánk vacsorázni.
– Rendben, Asszonyom. Mi legyen a vacsora? – Nézett félve a szakácsnő Dianara. Ő, Diana, ellentétben Billel, elvárta, hogy úgy dolgozzanak a kisegítők a házban, mint valami jobbágyok. Szerinte igenis kellett az „Asszonyom” megszólítás, hiszen innen tudják, hogy ki áll felettük, így tanulják meg a tiszteletet.
– Nekem aztán mindegy. Csak legyen jó sok alkohol – mondta lekezelően, majd visszasétált Linniehez. – Átveszem – vágta oda Marthanak, majd a kezébe vette Linnie és fel-alá járkálni kezdett vele, miközben tartotta a cumis üveget. – Képzeld, holnap jön hozzák Tom bácsi. Anya pedig nagyon okos… Ha Tom bácsi sokat iszik, Aput már csak el kell távolítani a konyhából és Anya nyugodtan beszélgethet Tom bácsival – mondta maróan gúnyosan Diana, miközben Linnie nagy szemeket meresztett rá, és békésen evett tovább.

09:06
Bill fáradtan lépett be az irodájába. Nyűgös volt, álmos, és még Zoéval sem találkozott. Elsétált az íróasztalához, belesüppedt a forgós székébe és becsukta szemeit.
– Bú – Bill szemei abban a pillanatban kipattantak, előre dőlt és levegőért kapkodott.
– Tom, az isten bassza meg! Miért kell szívbajt hoznod rám… folyton? – Még mindig zihált.
– Olyan muris fejed van olyankor – rántotta meg a vállát Tom lazán, majd leült Billel szemben, óriási lábait feldobta az asztalra, leverve ezzel egy rakat papírt. – Hopp, bocsi – meg sem mozdult. – Amúgy nem érezted, hogy itt vagyok? – Nézett Billre kérdőn.
– Nem, sokkal fontosabb dolgaim is vannak. Hogy jutottál be? És egyáltalán minek? – Nézett felhúzott szemöldökkel Bill Tomra.
– Gazdag vagyok, a portás meg szegény; így jutottam be – vigyorgott, mire Bill csak megforgatta a szemét. – Amúgy azért, hogy beszéljünk. Mostanában alig érsz rá. Ráadásul az új album még csak félig van kész.
– Tudom – sóhajtott egy mélyet Bill, mire Tom ledobta lábait az asztalról és előrehajolt.
– Gáz van?
– Diana… – Tom felmordult, de Bill figyelmen kívül hagyta – tervez valamit. Ja és erről jut eszembe, holnap együtt vacsorázunk.
– Azt hittem, hogy Zoéval vagy – nézett furán Tom Billre, mire Bill elsötétült tekintettel nézett Tomra.
– Hárman, te idióta.
– Hú, az laza. De te figyu má’, biztos jó ötlet Dianat és Zoét egybeengedni?
– Sügér… – döntötte le Bill a fejét az asztalra, majd egy másodperc múlva újra felnézett Tomra. – Te, Diana és én!
– Jaaa! – Tom a homlokára vágott. – Miért nem ezzel kezdted?
Bill felhúzta a szemöldökét.
– Jó, bocs na. Kicsit szét vagyok esve.
– Látom – jegyezte meg epésen Bill, mire Tom egyszerűen bemutatott neki. – Csaj? – Kérdezte vigyorogva Bill.
– Az. Rachel. Amúgy bírom őt, de… nem tudom. Nem akarok vele végülis szakítani, de együtt lenni se – mondta kelletlenül Tom, miközben ujjaival játszott.
– Se veled, se nélküled? – Nézett kérdőn Bill.
– Inkább se veled – vigyorgott Tom.
– Hülye – kezdett nevetni Bill.

***

12:16
Bill kocsijában ültünk és épp ebédeltünk. Jó, furán hangzik, de máshol nem tudtunk volna találkozni, úgyhogy dél előtt tíz perccel találkoztunk, elmentünk együtt egy gyorsétterembe, vettünk kaját és félreálltunk a parkolóban.
– Van még ma órád? – Kérdezte Bill, miközben még egy extra nagy falat sajtburgert tömött a szájába.
– Van – mosolyogtam és letöröltem egy kis ketchup foltot a szája széléről. Ő is elmosolyodott, majd lenyalta az ujjamról. – De lóghatok – vigyorogtam.
– Jó lenne, de nekem is van – mondta szomorúan, mire felhúztam a szemöldököm.
– Mióta jársz te be?
– Jó tanár vagyok – húzta ki magát nevetve, de oldalba böktem, mire durcásan nézett rám.
– Csak hogy el ne bízd magad – vontam meg a vállam és mindketten nevetni kezdtünk.

12:23
– Amúgy holnap együtt vacsizunk Dianaval meg Tommal és valami Rachel-lel – bökte ki. Hozzáteszem kb. négy perces hallgatás után. Most csak én nem érzem ennek a súlyát?!
– És? – Néztem rá furcsán.
– Csak gondoltam szólok – rántotta meg a vállát, majd rám nézett. – Csak nem akarom, hogy úgy érezd, nem vagyok őszinte.
– Köszönöm – csókoltam meg mosolyogva.

2017. november 20. – kedd
19:58
– Szívem, melyik jobb szerinted? – Dugott két üvegcsét Bill orra alá Diana. Bill beléjük szagolt (habár csak azért, mert nem tehetett mást), majd fintorogva így szólt:
– Egyik se.
– Jajj, Kis Butus. Valamelyik csak jó – nevetett Diana.
– Akkor ez – bökött az egyikre Bill teljesen érdektelenül, aztán újra Linnie ágya fölé hajolt. – Jó éjt, Kis hölgy – nyomott egy puszit az arcára Bill, majd Dianaval együtt kisétáltak a szobából.
Bill végre felnézett Dianara. Egy smaragdzöld ruha volt meg pár drága ékszer. Bill még mindig csodaszépnek tartotta, de sajnos ismerte már őt… Egy mondás jutott eszébe, mire cinikusan elmosolyodott: „Hiába szép az alma kívül, ha belülről rohad…”

20:05
– Sziasztok! – Kiáltott be Tom a nappaliba, ledobta a cipőjét, aztán egy barna hajú lánnyal az oldalán belépett. Bill az első pillanatban megállapította, hogy Rachel nagyon szép lány és egészen szimpatikusnak tartotta.
– Hello – Bill odament köszönni, majd pár perc múlva már mind a négyen az asztal körül ültek.
Pár perc beszélgetés után Diana odafordult Rachelhez és negédesen így szólt:
– És hogy-hogy visszajöttél Angliából?

25. – „That somebody’s me…”

Egyszer csak megszólalt Diana:
– És hogy-hogy visszajöttél Angliából?
Billben megállt az ütő, Tom pedig félrenyelte a levest. Ijedt pillantást váltottak, de mielőtt még bármelyikük válaszolhatott volna, Rachel szólalt meg:
– Tessék?
– Hát úgy tudtam, hogy Angliában voltál. – Mondta Diana, mintha nem tudná, hogy mi folyik itt. Igazság szerint már rég tudta, hogy Bill megcsalja őt és ez rettentő nagy haraggal töltötte el. Nem is az volt a baj, hogy Bill, hanem hogy őt, Dianat. Mégis milyen módon jut eszébe Billnek, hogy megcsalja őt? Milyen jogon nem kell már Billnek ő, Diana? Hiszen mégiscsak csodaszép volt, nem is huszonhat évesnek nézett ki, hanem tizennyolcnak és el nem tudta képzelni, hogy miért nem szereti már őt Bill. Mert az egy dolog, hogy ő, Diana soha az életében nem volt szerelmes sem Billbe, sem senki másba, de mégis mi történt Billel, hogy hirtelen rájött, hogy ő sem szerelmes?
– Öhm… – motyogta Rachel, aztán Tomra nézett. Tom próbált neki jelezni egy fejbiccentéssel, hogy majd elmondja, de most hazudjon. Ránézett Dianara, aki kérdőn nézett rá, majd Billre, aki szinte falfehér volt és meredten nézett hol rá, Rachelre, hol pedig Tomra. Újra Dianara nézett, majd egy mély levegő után megszólalt: – Nem szerettem Angliát. Túl hideg volt – mosolygott.
– Óh, hát én úgy hallottam, hogy nem is Angliát kellett szeretned… – mosolygott Diana, mintha tényleg nem sejtene semmit. Tom meg fogta a fejét. Még ha igaz is lenne ez az egész Rachel-es dolog, amit Bill kitalált, akkor is elég kellemetlen lenne, hiszen azért Diana mégis azt veti Rachel szemére, hogy miért jött vissza Tomhoz, hogy előtte miért hagyta el. Egyik iker sem sejtette, hogy Diana már rég tud mindent.
– Tessék? – Vonta fel a szemöldökét Rachel és újra Tomra nézett. Tom kapcsolt és kissé szúrósan nézett Dianara.

– Diana, szerintem ezt ne tárgyaljuk most ki. – Majd Tom Rachel felé fordult és halkan (úgy, hogy Diana még éppen meghallja) odasúgta neki: – Ne haragudj, de kicsit kivoltam, mikor visszamentél Jakehez. Nem gondoltam, hogy visszajössz. – Aztán még rá is mosolygott Rachel-re, amit Rachel egy furcsa mosollyal viszonzott.

„Szóval igazam volt… Kár, hogy itt van ez a csaj és nem tudom leitatni Tomot…”, gondolta magában Diana és az este folyamán többet nem is hozták szóba a témát.

***

20:12
Moritz nem volt otthon, elment meglátogatni a családját és csak holnap reggel jön vissza. Egyedül ültem otthon és próbáltam tanulni, de akaratlanul is folyton elém kúszott egy kép Billről és Dianaról… Amint megcsókolják egymást, vagy Bill végigsimít a hasán… pont ahogy nekem szokta. Próbáltam nem figyelni az ilyen illúziókra és a tanulásra összpontosítani, de nem ment. Folyton az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha én lennék Diana helyében. Hiába próbáltam eltitkolni magam elől is, de be kellett látnom, hogy Bill már nem egy kis kaland. Hogy Rob óta először valóban kezdem őt szeretni. Úgy igazából. Hogy talán életemben először igazán szerelmes vagyok Rob óta. Mert akárki akármit mond, Rob volt az első szerelmem. És egészen addig, amíg nem ismertem meg Billt, azt hittem, hogy az egyetlen is. Mármint félreértés ne essék, már nem vagyok szerelmes Robba, sőt nem is szeretem; de Bill teljesen más, mint az eddigi összes pasim. És a tudat, hogy most talán egy másik nő kezét fogja, hogy mást fog megcsókolni, hogy máshoz ér úgy hozzá, mint ahogy hozzám (tudom, hogy ez elég durva kijelentés volt, hiszen amúgy Diana a felesége, de akkor is), az, hogy ezt akár még velem is megtehetné… nos, teljesen elszomorított.
Mielőtt még teljes egészében elástam volna magam az önsajnálatban, kopogtak az ajtón. Nem szokásom ám ez az önmarcangolás, de ha egyedül van az ember, mi mást tehet, minthogy magát okolja?
Nagy nehezen felálltam az ágyról és elkullogtam az ajtóhoz, hogy kinyissam.
És legnagyobb meglepetésemre az ajtóban nem más állt, mint Cheryl.
– Szia – mondta halkan.
– Szia – mosolyogtam, de mikor láttam, hogy neki egyáltalán nincs jó kedve, megkérdeztem inkább, hogy baj van-e.
– Nem, nem, semmi… – suttogott, de aztán a vállamba vetette magát és keserves zokogásba kezdett.

Én meg csak álltam ott, meglepődött arccal és esetlenül próbáltam vigasztalni. Igazából nem azzal volt a baj, hogy hogyan nyugtassam meg, hanem hogy ő Cheryl. Így is épp elég nagy meglepetés volt, hogy eljött hozzám (vagy hogy egyáltalán tudja a címem), de vajon mi készíthette őt ki ennyire? És miért nem valami barátnőjéhez ment? Miért épp hozzám?
Aztán anélkül, hogy megkérdeztem volna őt, már tudtam is a választ. Ő csak Lorelei-jal van jóban. És Lorelei nem éppen a barátságos viszonyairól híres. Lorelei pontosan olyan ember, aki egészen addig nagyon bírja az embert, ameddig kell neki valami az illetőtől. És Cheryl gondolom nem az olyan emberek közé tartozott, akivel Lorelei szívesen ment volna például bulizni… vagy akit megvigasztalt volna. Bár gyanítottam, hogy Lorelei amúgy sem tudná, hogy mit kell tenni.
Na, nem mintha én annyira tudtam volna. Vagyis… azt hogy mit kell tenni, az tudtam. Csak azt nem, hogy Cheryllel hogyan.

– Shh, mi a baj? – Húztam be őt gyengéden, aztán félkézzel becsuktam az ajtót.

– Csak… – szipogott pár perc múlva és elhúzódott. – Sajnálom, hogy így lerohantalak… és nagyon sajnálom. Bocsánat – szabadkozott, amint felfogta, hogy alig pár másodperce még a vállamon sírt.
– Cheryl, nem kell az érzéseidért elnézést kérni. Mindenki kiszokott néha borulni. A kérdés csak az, hogy te miért – mosolyogtam kedvesen és megsimogattam a vállát. Cheryl azonban nem akart megszólalni, úgyhogy felálltam és kimentem a konyhába forrócsokit csinálni magunknak. Az mindig beválik. – Szóval? – Kérdeztem kedvesen, miután a kezébe nyomtam a bögrét.
– Hát szóval… – hüppögött, aztán egy mélyet sóhajtott, kifújta az orrát és rám nézett. Szemüveg nélkül nagyon szép volt. – Ne haragudj, hogy így rád törtem – kezdett megint mentegetőzni, de mielőtt még újra belelendült volna, megfogtam a vállát.
– Cheryl, nyugi. Nincsen semmi baj – mosolyogtam. – Örülök, hogy idejöttél. – Tényleg örültem, de nem értettem. – Figyelj, ha nem akarod, nem muszáj elmondanod…
– De el akarom – vágott a szavamba. – Csak nem szeretnék a terhedre lenni – mondta halkan és lesütötte a szemét.
– Ha zavarnál, szerinted nem dobtalak volna ki? – nevettem, és végre Cheryl is őszintén elmosolyodott.
– Te biztosan megtennéd… én nem lennék olyan bátor. – Felhúztam a szemöldököm. – Engem mindenki csak kihasznál – rántotta meg a vállát. Úgy éreztem, hogy nem ez az igazi problémája, sőt, mintha ez nem is zavarná őt.
– De ez nem jó. Te is egy normális ember vagy. Sőt, még azt is elhiszem, hogy sokkal jobb, mint mások – simogattam meg a vállát. – Ne húzd meg a vállad, hanem állj a sarkadra és mond azt Loreleinak, hogy már pedig nem segítesz neki többet.
Cheryl megdöbbentem nézett rám.
– Honnan tudod, hogy Lorelei az oka?
– Megérzés – mosolyogtam. Hirtelen Cherylből is ömleni kezdett a szó:
– Tudod, eléggé fárasztó. De így legalább úgy érzem, hogy vannak barátaim; hogy valakit én is érdeklek. Hogy valakinek én is fontos vagyok – könnyes lett a szeme. – Hogy valakit érdekel az, hogy mi van velem. És mikor nem voltam suliban, Lorelei egy SMS-t nem írt nekem. Te pedig már az első nap írtál nekem – nézett rám hirtelen. – És olyan jól esett. És az, hogy Lorelei nem foglalkozik velem… hogy szinte emberszámba sem vesz, eddig fel sem tűnt nekem.
Nem tudtam neki hirtelen mit mondani, de aztán egyetlen egy mondatot mégis kinyögtem:
– Engem érdekel, hogy mi van veled.
Cheryl hirtelen megölelt és újra szipogni kezdett.

***

22:03

– Hú, ez húzós volt – mondta Bill Tomnak, miközben kikísérte őket a kocsijukhoz.
– Az – vigyorgott Tom. – De basszus, hogy nem jutott eszünkbe?
– Nem tudom – kezdett nevetni Bill -, de remélem Diananak nem esett le.
– Elmondanátok, hogy mi volt ez? – Nézett rájuk Rachel.
– Majd otthon elmondom. – Intette le Tom Rachelt.
Bill ijedten nézett Tomra, de abban a pillanatban, amint Tom is ráemelte a tekintetét, megnyugodott. Egyetlen egy pillantás elég volt ahhoz, hogy megtudja: „Nyugi, nem mondom el neki…”

22:29
Bill fáradtan feküdt be Diana mellé. Azt hitte, hogy a nő már alszik, ezért kissé megugrott mikor megszólalt:
– Nekem olyan fura volt ez a lány. Neked nem? – Bill mit sem sejtve válaszolt:
– Nem. Meg mondjuk mindegy, hogy én mit gondolok. Tom boldog. – Többször nem ronthatta el a színjátékot, ezért folytatta: – Amúgy nekem csak az volt a fura, hogy Tom visszafogadta, de hát az ő dolga.
– Igen, az ő dolga… – mondta halkan, majd megfordult és megpróbált elaludni.
Billnek azonban nem jött álom a szemére.
Egyre csak forgolódott az ágyban, úgy érezte, hogy most el kell mennie Zoéhoz és megnyugtatnia őt, hogy minden rendben, hogy semmi nem történt Diana és közte; hogy még mindig ugyanúgy szereti. Mert akármennyire próbálta elhessegetni a gondolatot, már nem volt visszaút; szerelmes volt Zoéba.
Háromnegyed tizenegykor aztán fogta magát, kipattant az ágyból, felöltözött és csendesen kiosont a házból.

Diana arcát megvilágította a Hold, így tisztán látszott amint kinyitotta szemét és a szája keserű mosolyra húzódott.

***

22:56

Cheryl tíz perce ment el, végre sikerült őt megnyugtatnom és megbeszéltük, hogy holnap neki állunk a közös munkának is. Épp a zuhanykabinban álltam, a hajam fel volt kötve és csak folyattam magamra a forróvizet. Irtó jól esett, főképp, ha arra gondoltam, hogy most még vár rám kb. 4 oldalnyi szöveg betanulása. Kint a nappaliban jó hangosan szólt egy válogatás CD-m, úgyhogy csoda, hogy végül meghallottam a csengőt.
Nem úgy tűnt mintha a késői érkezőt túlságosan zavarná, hogy este tizenegy van. A szomszédból már hallottam a „Nyisd már ki!” kiáltásokat, úgyhogy egy gyors törülközés után felvettem magamra a köntösöm, belebújtam a mamuszomba és gyorsan futottam kinyitni az ajtót.
– Szia – vigyorgott velem szemben Bill. Hogy a fenébe csinálja, hogy mindig ilyen friss?

– Hello – nyüszögtem, aztán jobban kinyitottam az ajtót, hogy beljebb jöhessen. Ahogy elment mellettem, gyorsan megcsókolt, megfogta a kezem és mielőtt még berántott volna a nappaliba, épp csak arra volt időm, hogy bezárjam az ajtót.
– De kis üde vagy – jegyezte meg, mikor más vagy harmadszorra ásítottam fél percen belül.
– Nem lehetek olyan, mint Te – mosolyodtam el álmosan.
– Na, majd én segítek, hogy felpörögj – lépett közelebb hozzám vigyorogva, mire én még egyszer fáradtan elmosolyodtam.
– Kíváncsian várom – suttogtam.
Nem akart megcsókolni, én pedig már szinte megőrültem tőle. Becsuktam a szemem és kissé hátrahajtottam a fejem, mire ő végigsimított a nyakamon, majd egy egészen óvatos csókot nyomott az alsó ajkamra. Aztán megcsókolt, de a nyelvével még mindig nem tett semmit. Igaza lett… tényleg kezdtem felébredni. Amikor elakart húzódni, utána kaptam.
Pár perc múlva már önfeledten smároltunk, már nem volt megállás. Tényleg nem éreztem magam fáradtnak, elfelejtettem, hogy én holnap ZH-t írok; egyszerűen minden kiment a fejemből. Csak az jutott el a tudatomig, hogy itt van Bill, hogy már megint valami szabályt sértek meg… Hogy valami őrületesen jól esik az, amit Bill csinál.
Elindultunk az ágyam felé, Bill egyik keze a hasamat simogatta a köntösöm alatt, a másikkal kibontotta a hajam. Egy pillanatra elhajoltunk egymástól, csakhogy levehessem róla a pólót, amit aztán kecsesen ledobtam magam mellé. Nem csókoltuk meg rögtön egymást. Egy pillanatra egymásnak döntöttük a homlokunkat, egymás szemébe néztünk, elmosolyodtunk, aztán Bill ajkait az enyémen éreztem. Bill végigsimított a hajamon, aztán előrehúzta a kezeit, kikötötte a köntösöm, majd végighúzva a melleimen a kezét, megállt a vállamnál és letolta rólam. Szinte a szájába sóhajtottam. Kikapcsoltam az övét, aztán mind a négy gombot a farmerján, és együtt toltuk le róla. Újra megcsókolt, és mire beértünk a hálóba, már csak rajta volt egy boxer… bár az sem maradt sokáig.
Leültem az ágy szélére, átkaroltam őt a nyakánál és együtt kúsztunk föl az ágy végébe. Fordítottam a helyzeten, az ölébe ültem, végighúztam a mutatóujjam a gerincvonalán, mire alig észrevehetően megremegett. Bill a hasam simogatta, aztán a keze megpihent a csípőmön és egyenletes mozgásba kezdtünk. A nyakához hajoltam, miközben ő a kulcscsontomat és a nyakamat lepte be apró csókokkal.

Pár perc múlva fordított a helyzeten, egyre vadabbul karmoltam a hátát, már mindketten csak foltokat láttunk.

Aztán egyszer csak felhangzott „Enrique Iglesias – Somebody’s me” száma.
Ahogy gondoltam, Bill mozgása egyre jobban váltakozott a lassú és gyors között, amivel folyton megőrjített. Egyre csak vonaglottam alatta, Bill felhajtotta a fejét, majd visszahajolt, még utoljára megcsókolt, aztán fáradtan a nyakamba hajtotta a fejét. Még mindketten lihegtünk, mikor felcsendült a refrén:

„Somebody wants you, somebody needs you
Somebody dreams about you every single night
Somebody can’t breathe, without you it’s lonely
Somebody hopes that someday you will see”

Egy hirtelen ötlettől vezérelve mindketten halkan énekelni kezdtük:
– That’ somebody’s me, that somebody’s me… oh, yeah, that somebody’s me…

26. – „Some more, some less”

2017. november 21. – szerda
06:12

Egyedül keltem. Igazából már meg sem lepődtem. Lassan kezdem megszokni, hogy Billnek van egy felesége, hogy nem én vagyok az egyetlen… de arra a gondolatra, hogy talán Diana reggel megsimogatja a kezét és erre Bill talán… kirázott a hideg; nem is gondolkodtam inkább tovább, csak felöltöztem.
Mire végre elindultam már negyed nyolc volt. Bezártam az ajtót és persze csak utána jutott eszembe, hogy bent hagytam az esernyőm. Jellemző…
A kocsit is csak harmadszorra sikerült elindítanom a nagy hideg miatt. Éreztem, hogy ez a mai nap nem a legjobb napjaim közé fog tartozni.
Az egyik piros lámpánál, mikor kinéztem az ablakon, megláttam Loreleit; de nem Sebastiannal volt. Tágra nyitottam a szemem, hogy biztosan jól látok-e, de igen! Fogalmam sem volt arról, hogy ki ez a pasi és, hogy mit akar Loreleitól; egy biztos: nem testvéri viszony van köztük. Hirtelen még azt sem tudtam, hogy sajnáljam-e szegény Sebastiant és mondjam el neki, hogy mit láttam vagy hagyjam az egészet. A második mellett döntöttem (és ebben a fiúk is megerősítettek később).
Még mielőtt beértem volna hozzájuk, beleütköztem Frau Röchterbe, aki utána szitkozódva szedegette össze a cuccait a földről és utánam kiáltott: Larousse, ezért még számolunk!
– De ugye nem mondod el neki? – Kérdezte Mario, miközben rám nézett.
A kérdésére a többiek is levették a tekintetüket a Lorelei-Sebastian undorító párosáról (akik épp nyalták-falták egymást, kizárva a külvilágot – és meghánytatva).
– Nem hülyültem meg – vigyorogtam.
Mario hirtelen megölelt.
– Imádlak – nevetett. Csak én vettem észre, de Rocco olyan hidegen nézett rám, hogy szinte megremegtem. Nem értem, hogy mi baja volt, hiszen Mario meleg… Bár Marioval mindig is jobban kijöttem, mint Roccoval; de ez akkor is abszurd volt.

***

– Szijjja! – Rontott be Tom Bill irodájába ultra magas hangon köszönve.
Bill megkövülten bámult ikertestvérére.
– Minden rendben? – Kérdezte félve és lassan kitolta magát íróasztala mögül és közelebb sétált Tomhoz. Pontosan, mint amikor valaki egy veszett kutyához sétál, akiről nem lehet tudni, hogy mikor vadul meg. – Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz… – mondta félve Bill.
– Te de hülye vagy – rázta meg a fejét Tom egy fura fintorral az arcán, kikerülte Billt (aki erre szinte félreugrott az útjából), aztán lazán az asztalhoz sétált és leült – szokás szerint leverve ezzel rengeteg papírt.
– Ezt pont te mondod? – Jegyezte meg cinikusan Bill, miután magához tért, majd követte Tomot és leült az asztal másik oldalára.
– Cseréljünk már helyet. Ez így olyan, mintha valami vallatáson lennék – nyüszögte Tom, de még mielőtt teljesen felállhatott volna, Bill a szavába vágott.
– Azon vagy – nevetett ártatlan arccal és megrántotta a vállát.
– Ja… oké – mondta vállat vonva Tom és visszaült a székbe. Bill megint megdermedt.
– Te ilyenkor normális vagy?
– Miért ne lennék? – Kérdezte mosolyogva Tom. – Na szóóóval… – vett egy mély levegőt, dobpergést imitált a lábán és rohadt hangosan megszólalt, mint valami műsörvezető: – Éééés…! Szakítottam Rachellel. – Vigyorgott, mint a vadalma.
– És ennek így örülsz? – Nézett Bill Tomra, mint valami idiótára.
– Hát ööö… – Tom úgy tett, mintha gondolkodna, de aztán vigyorogva csak ennyit mondott: – Ja.
– Nem vagy komplett – szótagolta Bill.
– És?
Bill mélyet sóhajtott és elővette zsebéből a cigis dobozát.
– Kérsz?
– Mikor nem? – Vigyorgott Tom, mire Bill is elmosolyodott.
– Pedig jó lenne, ha megkomolyodnál és végre megáll… – kezdett bele Bill, de Tom a szavába vágott.
– Megállapodnék, tudom. Majd ha megtalálom a tökéletes nőt. – Tom cinikusan nézett Billre. – És amúgy is… pont te beszélsz? Megcsalod a feleséged… Még ha én utálom is őt… és mellesleg szerintem jól teszed – húzogatta Tom a szemöldökét -, akkor is házasságtörés amit csinálsz.
– A házasság már csak egy papíron létezik. – Jegyezte meg Bill vigyorogva. Szomorúnak kellett volna lennie, de ott volt neki Zoé.
– Persze… aztán a válás is csak egy papíron fog létezni… És az, hogy Linniet hétvégente láthatod.
– Ezt inkább hagyjuk… – mondta egy mély sóhaj után Bill, mire Tom megértően nézett rá.
– Nyugi… megoldjuk – mosolygott Billre bátorítóan. – Mikor mutatsz be ennek a kék szemű kis tündérkének? – Bill elmosolyodott.
– Majd beszélek vele, de még a héten, ha neki is jó.
– Okééé… – Húzta a szó végét Tom, pár tizedmásodpercig még habozott, majd kajánul vigyorogva mégis megkérdezte: – van valami csinos kis barátnője?
– Biztos – nevetett fel Bill, aztán pár perc múlva ő is kérdezett. – Miért szakítottatok?
– Nem mondtam el neki Zoét és megsértődött – vonta meg a vállát Tom teljesen érdektelenül, és vissza is tért volna az előző témára, de Bill belé fojtotta a szót.
– Miattunk szakítottatok? Basszus, basszus, basszus… – minden egyes szónál beleverte a fejét az asztalba.
– Hülye, inkább köszönettel tartozom – Bill felemelte a fejét, homlokán egy apró piros folt volt. Tom röhögni kezdett.
– Barooom… – morogta Bill.

***

08:06
– Örülnék, ha Lorelei és Sebastian is idefigyelne végre! – Ordított teljesen kikelve magából az irodalom professzor, mire a turbékoló galambpár szétugrott. Moritz és én nevetni kezdtünk, mire Sebastian ránk nézett. Igazából nem tudom hogy mit láttam a szemében. Dühöt, szomorúságot, megbánást? Nem tudom.

Óra végére Hahnbrüchen nagyon ki volt már akadva. Egyike volt azon tanároknak, akiket minden diák imádott. Érdekes órákat tartott, nagyon sok viccet mesélt és nyugodt szívvel elkáromkodta magát, ha arról volt szó, de azt nagyon nem szerette, ha valaki nem figyel oda.
Miközben mentünk ki a teremből, Cheryl utánam sietett. A fiúk nagyon megvoltak lepődve, de mutattam nekik, hogy várjanak meg kint, én pedig a vörös hajú lány felé fordultam.
– Szóval csak gondoltam, hogy elkezdhetnénk azt a közös munkát, persze, ha neked is jó – hadarta.
– Persze, oké. Én már tizenegykor végzek, ha gondolod utána át tudsz jönni. – Közben elindultunk az ebédlő felé. – És öhm… egyáltalán miről is kell csinálni? – Kínosan megvakargattam a tarkóm.
– Hát Herr Tor azt mondta, hogy olyan címmel kell, hogy „A kárpit megjelenése a mai otthonokban”.
– Bazdmeg. – Ennyi volt a hozzáfűzni valóm.
Cheryl elmosolyodott, majd megállt egy pillanatra, mire kérdőn néztem rá vissza.
– Azt hiszem, hogy rád várnak – mutatott a fiúk felé, akik meg sem próbálták leplezni a fintort az arcukon, amikor meglátták szegény lányt. Felhúztam a szemöldököm, aztán Cheryl felé fordultam újból, megfogtam a kezét és odavezettem őt a többiekhez.
– Na szóval, ő itt Cheryl.
– Hali – esetlenül integetett egy aprót és ment is volna, de Svan mellé állt.
– Háli – mondta vicces orosz akcentussal, mire Cheryl őszintén elmosolyodott.
Mindenki sorra bemutatkozott neki, egész jól elvoltunk, mikor belépett az ebédlőbe Bill. Észrevétlenül integettem neki, mire rám vigyorgott, kifele mutatott és kiment.
– Most ööö… mennem kell. – Ugrottam fel, de rá sem néztem a többiekre, gyorsan összekapkodtam a cuccaim, majd egy helló után Billhez indultam.
Ahogyan sejtettem, az irodájában várt.
– Szia – mosolygott rám, aztán becsukta mögöttem az ajtót és megcsókolt.
– Hali – vigyorogtam.
– Na milyen napod volt?
– Eddig egész jó – mosolyogtam sejtelmesen és közelebb léptem Billhez.
– Szebbé tegyem? – Vigyorgott kajánul.
– Hááát… – húztam az agyát, és lassan simogatni kezdtem a combját, miközben egyre feljebb haladtam. Bill nyelt egy nagyot, és még közelebb húzott magához. Mikor megakart csókolni, eltoltam őt magamtól: – Mennem kell órára… – mondtam bűnbánóan, mire Bill csalódottan és ál-dühösen nézett rám.
– Ne… – nyöszörgött. – Nem mehetsz most el.
– Muszáj… De ígérem bepótoljuk. – Vigyorogtam, még egy gyors csók, is kiléptem a folyosóra.

– Tudjátok mit láttam? – Vágódtam le nevetve a fiúk és Cheryl mellé a következő előadáson.
– Nem, de gyanítom mindjárt elmondod – vigyorgott Juan.
– Bóknak veszem – jegyeztem meg sötéten, aztán újra elmosolyodtam. – Szóóval… az volt, hogy épp kijöttem… a wc-ből – Moritz itt jelentőségteljesen rám vigyorgott – és megláttam Loreleit és Sebastiant. Azt hiszem, hogy épp szakítottak.
– És ez lenni jó? – Kérdezte Igor, mire mindenki egy emberként fordult felé megdermedve (igen, még Cheryl is). Igor gyorsan folytatta: – Óh, hát persze, hogy lenni jó! – Kiáltott fel, mire az éppen bevágtató Röchter ránézett.
– Mi lenni olyan jó?
– Semmi-semmi – mondta gyorsan Moritz, de épphogy befejezte a mondatot, újból kinyílt a terem ajtó, és belépett rajta Sebastian és Lorelei; de olyan hidegen és gyűlölködően néztek egymásra, hogy jó volt látni.
– Úgy látom igazad volt – mosolygott Cheryl. Ránéztem. Igazából azt sem tudtam, hogy mit keres itt, de nem voltam biztos abban, hogy nem árthat nekünk, akármennyire bírtam őt.
Sebastian elénk ült és utána ránk nézett. Vagyis igazából Moritzra. Erre a srác bemutatott neki egyet és többet rá sem nézett. Elismerősen néztem Moritzra, aki rá vigyorgott.
– Sokat gyakoroltam a tükör előtt.
– De hülye – nevettem fel.

09:52
– Zoé, beszélhetnénk? – Fogta meg a kezem Mario és nagyon szomorúan nézett rám.
– Persze – pillantottam rá ijedten, megvártuk míg kimennek a többiek, majd Mario gondterhelten nézett rám.

27. – „Mr Unnamed”

09:52
– Zoé, beszélhetnénk? – Fogta meg a kezem Mario és nagyon szomorúan nézett rám.
– Persze – pillantottam rá ijedten, megvártuk míg kimennek a többiek, majd Mario gondterhelten nézett rám.

– Csak tudod… muszáj erről beszélnem valakivel – mondta halkan.
Megértően bólintottam, akkor is, ha fogalmam sem volt semmiről.
– Roccoval összebalhéztunk. – Furcsán néztem rá, amit azt hiszem ő is észrevett, mert gyorsan folytatta: – Ez most nem olyan kis összezörrenés volt… hanem olyan igazi nagy veszekedés.
A vállára tettem a kezem, ő pedig hálásan nézett rám.
– Mario, biztosan ki fogtok békülni. Szeretitek egymást…
– Én ebben nem vagyok olyan biztos – vágott a szavamba Mario, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Azt gondoltam, hogy kicsit súlyos a helyzet (lásd Rocco reggeli nézését), de hogy ennyire…
– Szívem, figyelj. Én megértelek, és tudod, hogy bármiben melletted állok, de mielőtt ezt Roccoval is közlöd, szerintem gondold át, nehogy a vita miatt mond, úgy, hogy aztán később már nem tudod helyrehozni.
– Átgondoltam. De nem akarom neki most még elmondani. Szegény nagyon ki van valami miatt. Nem szeretném én is megbántani. – Tudtam, hogy mit érez, de muszáj volt megkérdeznem.
– És tuti, hogy azzal, ha hazudsz neki, jót teszel vele?
Mario nem válaszolt.

10:06
Miután beszélgettem Marioval, sürgős kényszert éreztem, hogy azonnal beszéljek Billel. Vagyis… csak elakartam mondani neki, hogy mennyire szeretem.
Kopogtam, Bill mondta, hogy bemehetek, úgyhogy egy gyors körülnézés után be is léptem az óriási irodájába.
– Szia – pattantam fel az asztalra, leverve ezzel egy csomó papírt, aztán adtam Billnek egy csókot.
– Komolyan elrakom innen ezeket a hülye papírokat… Te is, meg Tom is folyton leveritek és persze nem szeditek fel – morgott.
– Szeretlek – mosolyogtam, de mintha meg sem hallotta volna.
– Annyira utálom, hogy mindig nekem kell felvennem őket – pakolta vissza szép sorjában az összes papírt.
– Mondom szeretlek – vigyorogtam.
– És elegem van már Tomból… – Elhallgatott és olyan hirtelen emelkedett fel az asztaltól, hogy beverte a fejét. – Mit mondtál?
– Azt, hogy szeretlek – szinte már majdnem kiröhögtem az egész szitut, meg na jó… őt is, de nem tettem, volt ekkora önuralmam (bár nehezen tudtam csak összeszedni, olyan vicces volt, ahogy ott ült nagyra nyílt szemekkel a földön, dörzsölte a fejét és közben össze-vissza tátogott).
– Komolyan? – Hirtelen közelebb mászott, felállt és belépett a lábaim közé, így majdnem egy magasságba kerültünk (akármilyen milyen magas lehettem volna, ő úgyis tuti túltett volna rajtam).
– Komolytalanul, komolyan… mindenhogy – nevettem.
– Én is Téged – suttogta és olyan észvesztően őrjítő csókot adott; mintha egy villám csapott volna belém.

Hevesen hátradöntött (leseperve ezzel minden papírt – ami hál’ isten most egyáltalán nem érdekelte), fölém tolta a kezeimet és lefogott a csuklómnál fogva. Még közelebb simult hozzám, ami tulajdonképpen már nem is volt annyira könnyű. Irtóra megkívántam őt, és ahogy éreztem, ő is engem. Még szenvedélyesebb csókok következtek, vadak és nyersek, nem olyan kis szende, szerelmes csókok, amiket egy ilyen vallomás után az ember elvárna másoktól. Nem… ezek vadító, szenvedélyes csókok voltak. Néhány már a nyakamra érkezett, de Bill mindig vissza-visszatért az ajkaimhoz. Már szedte volna le a pólóm (megjegyzem, az első csók óta eltelt max. öt perc), de megállítottam.
– Az ajtó… – mondtam nagyon halkan és rekedten, mert hangosabban már nem tudtam volna mondani.

Bill meg sem hallotta, hogy mit mondtam és egy fül alá érkezett csók velem is elfeledtette, de bár csak ne tettem volna…
Fél perc sem telt el, amikor valaki kivágta az ajtót.
– Te Bill, azt hiszem, hogy itt hagytam a…
Billel azonnal szétugrottunk, amilyen gyorsan csak tudtam, leugrottam az asztalról, Bill mellettem állt vagy fél méterrel, és mindketten gyorsan igazgattuk a felsőnket. (Mindez két másodperc alatt történt.)
Aztán ahogy felnéztem az érkezőre, egy ugyanolyan szempár nézett rám, mint Billé, csak az döbbenten és meglepődve nézett ránk. A srác megdermedve állt az ajtóban, aztán az arcán egy ezerwattos vigyor jelent meg.
– Azt hiszem, Zoé – hirtelen ijedt pillantásokkal nézett Billre, aztán újra rám nézett – Zoé, ugye?
Bill gyilkos pillantásokkal nézett Tomra, én pedig nevetni kezdtem.
– Zoé Larousse – nyújtottam mosolyogva a kezem, kezet ráztunk, aztán adott két puszit is.
– Tom Kaulitz – pár tizedmásodperc múlva (szemöldök húzogatva) hozzátette: – Örülök, hogy megismerhetlek.

***

10:25

Diana fintorogva lépett be egy berlini kocsmába. Soha nem szerette az ilyen lezüllött helyeket és úgy gondolta, hogy az ő kifinomult stílusához amúgy sem illenek az ilyen rangban alulmaradt helyek, tele sok részeges alakkal. Amint belépett, az orrát megcsapta a szesz émelyítő szaga, meglátta a rengeteg férfit, akik mind éhesen követték tekintetükkel őt, majd leült az egyik sarokban elbúvó asztalhoz. Rettegve tette le a kabátját az ölébe, majd táskáját is szorosan maga mellett tartva (nem is azért, mert félt az emberektől, inkább a táskáját féltette), és várt.

Nem telt bele sok idő, mindössze pár perc, mikor leült vele szemben egy (legalábbis a helyhez képest) jól öltözött férfi.
– Renata Geheimhalten? – Diananak esze ágában sem volt kiadni az igazi nevét, főképp nem egy ilyen lesüllyedt alaknak, mint ez az ember.
– Igen. Ön pedig, ha nem csalódok – Diana fintorral nézett végig az emberen, aki erre összébb húzta magát és kezdte egészen kellemetlennek érezni a helyzetet -, a magánnyomozó, akit kértem.
A névtelen férfi egy bájvigyorral az arcán alázatosan bólintott.

11:00
Siettem, hogy még elérjek Cherylhez, mielőtt még Lorelei meglát minket. Nem akartam, hogy elkezdjen szimatolózni, hogy mit csinálunk, még a végén valahogy rájön arra, hogy Bill és én (tudom, szerintem is tud már  valamit, de akkor is óvatosnak kell lennünk). Tom amúgy nagyon kedves volt. Kellemeset csalódtam benne, hogy őszinte legyek. Egyszer sem vettem észre, hogy rosszallóan néz rám, sőt, mintha még élvezte is volna, hogy végre nem Diana van Bill életében. Szóval összegezve az első nagy találkozást, Tom nagyon aranyos és jó fej volt, tényleg jól kijövök vele, Billnek igaza volt – kivételesen.

Kiértem az egyetem elé és megláttam Cherylt háttal állni nekem. Mögé lopóztam, hátulról ráraktam a kezeim a szemére, és mikor egy halvány mosollyal az arcán megfordult, adtam neki két puszit.
– Örülök, hogy jó kedved van – mosolygott kedvesen.
– Igen – nevettem. – És Te hogy vagy?
– Hát – húzta a száját, de aztán mintha hirtelen jó kedve lett volna -, persze, miért ne lennék jól? – Mosolyodott el keserűen.
– Na, úgy látom, itt csak egy jelentős vásárlás lehet a gyógyír. – Mosolyogtam, és már vettem is elő a telefonomat a zsebemből, hogy felhívjam Giselle-t. Emlékeztek még arra a mondatomra, hogy Cherylből igazi nőt faragok? Na, most kezdődik.
– Zoé, meg kéne csinálni az anyagot, már alig van időnk és…
– Hé, nyugi, még van két hetünk – vigyorogtam, mire Cheryl végre tényleg őszintén elmosolyodott, miközben hálásan nézett rám.

11:26
– Sziasztok! Siettem, ahogy csak tudtam – futott be lihegve Giselle, aztán feltűnésmentesen végig nézett Cherylen, majd mikor az elfordult, odasúgta nekem: – Siessünk. Sürgős divattanácsadásra van szükségre – nevetni kezdtem.
– Egyébként meg neked is szia – vigyorogtam, aztán Cheryl felé fordultam. – Fodrászhoz is megyünk – két oldalról Cherylbe karoltunk és nevetve rángattuk be őt a plázába.

Jó pár órával, nagyon, nagyon sok bolttal és elég sok euró elköltésével később értünk csak ki a plázából. Cherylnek tök jó lett amúgy az új haja, mondta, hogy nagyon tetszik is neki.
– Na, én itt leválok – mondta Giselle, és tök ellenkező irányba mutatott, mint amerre mennünk kellett volna.
– Itt? – Kérdeztem meglepődve.
– Igen, mert találkozok Moritz-cal… – elvigyorodtam. – Zoé, nem kell félreérteni!
– Persze… Minek is találkoztok? – Kérdeztem szemöldök húzogatva.
– Csak egy kávét iszunk meg – nevetett.
– Jó. Cheryl te elhiszed, hogy Giselle és Moritz csak egy kávét fognak inni? – Nem bírtam ki, hogy ne tegyem hozzá: – Max. egymásról.
Én szinte szakadni kezdtem a nevetéstől, de Giselle annyira nem díjazta a humoromat.
– Zoé – szólt rám erélyesen, mire abbahagytam és bűnbánóan néztem rá.
– Bocsiii – hajoltam oda hozzá nyávogva, aztán megöleltem.
– Hány Red Bullt ittál ma? – Nézett rám gyanakodva Giselle.
– Csak kettőt… meg még két kávét – vontam meg a vállam, aztán karon fogtam Cherylt. – Nekünk is menni kéne… Mennyi az idő?
– Fél négy lesz két perc múlva. – Válaszolt Cheryl.
– Basszus, fél négyre beszéltük meg! – Kiáltott fel Giselle, mindkettőnknek adott két-két puszit és elviharzott.
– Sziaaa! – Kiabáltam utána, aztán mi is elindultunk Cheryllel.

15:47

– Végre itthooon – sóhajtottam fel, ledobáltam az összes megvásárolt cuccot és a konyhába mentem, hogy csináljak forró csokit.
– Zoé, figyelj… – Cheryl leült a konyhai kis asztalhoz, én pedig felültem a pultra, mert épp vártam, hogy felforrjon a tej. – Én nagyon köszönök mindent. De tényleg, mert…
– Cheryl, nem kell megköszönnöd…
– Dehogynem. Tudod, értem még soha senki nem tett ilyesmit… nekem még soha nem voltak olyan igazi barátaim, mert mindenki csak kihasznált, aztán ha megszerezte, ami kell, akkor kidobott, mint valami ócska használt zsepit – fakadt ki. Szegényt annyira megsajnáltam. Hirtelen leugrottam a pultról, odamentem és megöleltem.
Hallottam, hogy szipog.

16:13
Húsz perc beszélgetés után Cheryl megszólalt:
– El kéne kezdeni azt az izét, mert nem fogjuk befejezni.
– Még van két hetünk – vigyorogtam. – De tőlem. Miről is kell?
– Valami kárpitos izéről…
– Jó – bekapcsoltam a laptopom, aztán kimentem még a maradék forrócsokiért.

19:36

– Hú, basszus. Ez már nagyon durva, én többet már nem bírok írni. – A számítógépes szemüvegben is fájt már a szemem.
– Szerintem is fejezzük be… – Ásított egy nagyot Cheryl. – Mentsünk, aztán azt hiszem, én megyek.
– Okés – mosolyogtam rá.
– Figyelj Zoé, amiket délután mondtam a konyhában… Szóval bocsi, hogy úgy lerohantalak.
Mosolyogva megráztam a fejem.
– Cheryl, nem kell mindenért bocsánatot kérned. Azért vagyunk barátnők, hogy elmondhasd ezeket.

– Köszi. – Mosolygott rám hálásan, aztán felállt, összeszedte a cuccait, adott két puszit és elindult az ajtó felé. – Szia! – Becsukta maga mögött az ajtót.
Ahogy elment, gondolkozni kezdtem. Vajon milyen „barátai” lehettek, hogy ilyen lett? Milyen az az ilyen egyáltalán? Nem tudtam pontosan, hogy hogy érez, mert én soha nem voltam ilyen helyzetben, ezért meg sem próbáltam inkább megérteni, csak segítettem neki. És reméltem, hogy jó úton haladok afelé, hogy „normális” 18 éves lányt faragjak belőle.

2017. november 22. – péntek
06:16

Bill este nem jött át… és csakhogy tudjátok, Moritz sem aludt itthon. Mondtam én, hogy kávét fognak egymásról inni! Ugye, hogy megint igazam lett? Hát persze.
Egyébként alapjáraton nem vagyok ilyen full egós (ó, dehogynem), de ma olyan jól ébredtem fel, és hónapok óta végre egyszer ki tudtam magam aludni, hogy ma mindent megengedek magamnak. És egyébként pedig a jövő hét utáni hétfőn kezdődik az újabb vizsgaidőszak, ami most hál’isten csak egy hetes lesz, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogok tudni Billel sokat találkozni, úgyhogy kitaláltam, hogy elmehetnénk kettesben valahova, csak hát ugye nehéz kérdés, mert mit mond Diananak?
Felöltöztam, lófarokba kötöttem a hajam, és kajálás nélkül (amit, ha a fiúk tudnának, megölnének), elindultam be az egyetemre.
Nagyon korán beértem, mert valami oknál fogva most egyáltalán nem volt dugó. Lehet, hogy picit korán eljöttem? Bekapcsoltam a rádiót, valami jó pörgős számra, és szinte a kocsiban kezdtem táncolni. Olyan jó lett volna valahova Billel kettesben elmenni pár napra, csak úgy a hegyek közé, valami kis faházba (én mondjuk szívesebben mentem volna valami nagyvárosba, de ott feltehetőleg Billt nagyon hamar felismernék, de majd ő eldönti). Ettől persze teljesen felpörögtem, elvégre Bill és én egy kis faházban a semmi közepén… Nos, lett volna ötletem, hogy mit tudnánk csinálni.
Fél nyolcra már bennt voltam, ami nálam egyéni csúcs. Elmentem a szekrényemhez, kivettem a könyveim meg egy füzetet, aztán elindultam az irodalom előadó felé. Még csak Mario ült bennt.
– Szia – ültem le mellé mosolyogva, de mikor felemelte a fejét és rámnézett, szinte megijedtem, olyan karikásak voltak a szemei.
– Szia – mondta rekedten. – Hogy vagy?
– Beszéljünk inkább rólad – mondtam lassan és elővettem a táskámból az alapozót. – Nem baj?
– Megköszönném – csak egy fáradt mosolyra telt tőle, de még az is nagyon erőltetett volt. – Egyébként nem beszéltem még Roccoval, de muszáj lesz. Nem bírom. Már régóta úgy érzem hogy nem szeretem őt, de mostanában olyan ideges és feszült, de nem mondja el mitől és ez annyira zavar! Elvileg mi vagyunk a homiálompár, erre meg…
Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak, de Mario nem is várta el. Elővette a tükröt a táskájából, aztán megnézte.
– Wow, köszi! Még soha nem néztem ki ilyen jól! – Mosolyodott el, aztán megölelt.
Nyílt a terem ajtó és egy emberként fordultunk oda. Rocco szomorú és egyben mérges tekintetével találkoztunk szembe.

28. – „Csak mi ketten?”

Rocco félreértette. Nem volt kérdés. Mario azonnal elengedett, de már késő volt. Rocco dühösen és sértődötten csapta be maga után az ajtót, mire Mario vissza is ült mellém.
– Nem mész utána? – Néztem rá kérdőn.
– Nem, majd megnyugszik és akkor beszélek vele. Olyan hülye, hogy pont rád féltékeny.
– Hát igen, elvégre… csaj vagyok – vigyorogtam.
– Hé, ez most szemét volt! – Nevetett fel, de aztán a nevetés elhalt.
– Na, nyugi… nem lesz semmi baj… Egyébként meg nem pont Te akarsz vele szakítani?
– Hát öhm… de. De akkor is tartozom neki valami magyarázattal.
Hogy erről a mondatról ki jutott eszembe? Diana. Nem kell kiröhögni vagy meglepődni, fordított helyzetben én is tuti elvárnám, hogy a férjem elmondja, hogy mégis miért csal meg egy 18 éves egyetemista lánnyal. (Zárójelben megjegyzem, kimondva még hülyébben hangzik.)

07:57
– Összejöttetek Gisellel? – Vigyorogtam Moritzra.
– Miért jöttünk volna össze? – Nézett rám úgy, mintha semmiről nem tudna, mire én teljesen elhűltem.
– Most szórakozol? Ti tényleg, de tényleg csak kávét ittatok?
– Nem – nevetett fel -, csak vicces fejed van, mikor meglepődsz.
– Vicces fejem? – Pár másodperc múlva: – Ti összejöttetek! – Sikítottam fel, mire Moritz összerezzent.
Én tökre örültem neki, hogy Giselle és Moritz összejöttek. Végülis, mindkettőjüknek kijár már a boldogság.
– És… mi van Billel? – Kérdezte halkan.
Megvontam a vállam.
– Azt mondta, szeret.
– Az tök jó – nem kerülte el a figyelmét, hogy én nem beszélek valami lelkesen. – Valami gáz van?
– Nem, tényleg nincsen… Megismertem a tesóját, meg be akar mutatni a többi bandatagnak is. Csak félek. És tudom, hogy Ő is. Mert fél, hogy Diana mindenre rájön és majd elintézi, hogy ne láthassa Linnie-t.
És mivel Moritz sem volt a jó isten és nem tudta elintézni, hogy ne legyen Diana, csak ennyit mondott:
– Minden rendben lesz.
És ez nekem tökéletesen elég volt.

08:59
– Szia – vigyorogtam Billre, közelebb mentem hozzá, mire Bill belehúzott az ölébe.
– Szia – csókolt meg és még mielőtt a keze bárhova elnyúlhatott volna, elhúzódtam egy picit.
– Nem-nem, most nem. Nincs bezárva az ajtó.
– Ezen könnyen segíthetünk – vigyorgott, és ki akart tolni az öléből, de nem hagytam.
– Beszélnünk kell.
– Ez már rosszul kezdődik – felhúztam a szemöldököm, mire Bill összébb húzta magát. – De persze Szívem, ahogy gondolod – egymásra néztünk és egyszerre kezdtünk nevetni.
– Annyira hülye vagy…
– Te is – nézett rám vigyorogva, mire meghúztam a vállam.
– És te pont ezért szeretsz.
– Ennyi – felnevettem, és pár másodperc múlva vettem csak észre, hogy Bill mosolyogva néz… bámul.
– Mi az?
– Gyönyörű vagy – suttogta, egészen közel hajolt, de nem csókolt meg. Inkább a fülem mögé tűrte a hajam és mélyen belenézett a szemembe. Úgy éreztem, hogy tényleg belém lát, hogy már tényleg kezd kiismerni. Soha, egyetlen pasi sem ismert úgy igazán, és talán egy picit még meg is ijedtem, hogy Bill igen. De tudtam, hogy szeret. Az összes hülye hibámmal meg hülyeségemmel együtt. És mit tagadjam? Én is ugyanannyira imádtam őt, mint Ő engem.
Arra eszméltem fel, hogy Bill még mindig bámul. Elmosolyodtam és közelebb hajoltam hozzá:
– Köszi.
Megfogta a nyakam, közelebb húzott magához és egészen apró puszikat adott a fülem mögé, amikbe már szinte beleremegtem.
– Beszélni akartam Veled.
– Ráér később is – halkan nevetett, aztán felállt és bezárta inkább az ajtót.
– Órám lesz.
– Mond, hogy inkább bemész oda, minthogy itt maradj… – végigsimított a karomon, egészen fel a nyakamig – velem… – az ölébe húzott.
Még mielőtt túlságosan elgyengültem volna, gyorsan megszólaltam:
– Beszél… nünk kell. – Mert ugye mikre nem képes egy jól irányított kézmozdulat.
– Ráér még… – sóhajtott mélyen.
– Gyűlöllek ilyenkor…
– Tudom – mosolyodott el, aztán végre megcsókolt. Kinyitottam a számat, de abban a pillanatban megszólalt a vezetékes telefon. Bill nyúlt volna érte, de fogtam, kinyomtam és kihúztam a telefont.
– Megoldod Te – vigyorgott. – Egyébként lehet, hogy fontos volt.
– Most nincsen fontosabb…
– Mint Te? – Nevetett. Még mielőtt elgondolkodhattam volna, hogy vajon ezt most hogy értette, közelebb hajolt (ami már elég nehézkes volt, így is csak milliméterek választottak el minket) és szinte a számba suttogta: – Igazad van… Kis Egoista Hercegnőm – megcsókolt.

Csak fél óra elteltével jutott eszembe, hogy nekem ugyan órám van, de Billt ez nem túlzottan érdekelte.
– Na… csak két perc. Kérlek… – tudtam, hogy nem két perc lesz, de olyan jól esett a kanapén feküdni, a karjaiban, érezni, hogy szeret. Erőt vettem magamon és inkább kikeltem mellőle, aztán elkezdtem összeszedni a ruháim, mert féltem, hogy a fiúk is gyanítani kezdenek valamit, annyiszor nem mentem már be órára.
– Most… most bemész a következő órádra? – Nézett rám Bill kérdőn, de komolyan… mintha totál hülyének nézett volna.
– Hát… tudod, be kéne mennem – mutattam ki az ajtón, miközben a szemébe néztem. – Te tanár vagy ugyebár… megteheted, hogy nem mész be – jegyeztem meg, mire Bill elvigyorodott.
– Te meg a tanárral fekszel össze. Te is megteheted – talán viccesnek szánta, de nekem akkor is olyan furán jött át. Nem szóltam inkább semmit, csak odasétáltam, megcsókoltam, és elköszöntem tőle.

Szerintem ő is érezte, hogy ezzel a mondatával nem épp azt érte el, amit akart. Igazából tudom is, hogy nem úgy értette, ahogy nekem lejött, de hát na. Megbántott vele. Most nehogy már csak nekem jöjjön le úgy, mintha valami utolsó kis számító ribanc lennék! Pedig én esküre, hogy nem vagyok az…
– Miért lett szomorú szemed gyönyörű világa, Kicsi lányka? – Dobta le mellém Moritz a táskáját, aztán saját magát is. Megdöbbenve néztem rá, mire elnevette magát. – Bocsi, irodalom… Amire neked is be kellett volna jönnöd – jegyezte meg és félszemmel engem figyelt (a másik szemével az épp belépő egyik szőke csajt).
Jól bokán rúgtam és odaszóltam neki:
– Giselle hogy van?
– Jól… – motyogta, miközben rámosolygott a csajra, aztán leesett neki… Pasik. – Ja, hogy úúúgy! Jól van, jól van – hadarta és teljesen rám nézett. – Rólad ez nem mondható el.
– Ne tereld a témát!
– Nem terelem… – visszanézett a csajra, aztán újra rám -, inkább kalandozok… kalandozom… a témát?!
– Nagyon hülye vagy – mondtam beletörődve, hogy ma már vele sem lehet egy normális szót váltani, fogtam a táskám, vállamra dobtam és a kávémmal a kezemben elindultam ki az ebédlőből.
– Mondd azt, hogy nem jó csaj.
– Nem jó csaj – mondtam unottan.
– Hátra se néztél! – Csattant fel Moritz, de aztán csalódottan ballagott utánam.

10:02
– Reggel’ – Csapódott be egy fekete hajkupac a rajz előadóba, leejtett egy csomó papírt (amit jó szokás szerint ott is hagyott) és ledobta a táskáját a tanári asztalra. – Bill Kaulitz, helyettesítek vagy mit csinálok. Csupaszem… elnézést, Herr Neugeberger… beteg. Asszem – megvakarta a tarkóját. – Na, mivel én is csak két perce tudtam meg, hogy be kell idejönnöm… ezért… Csináljanak, amit szoktak – legyintett.
Nevetni kezdtem, persze csak halkan. Először is, Neu-t csak a diákok hívják mindig Csupaszemnek, mert hogy ilyen szódásüveg szemüvege van. Ráadásul Bill olyan szerencsétlennek tűnt, ahogy állt ott a katedra tetején és azt se tudta, hogy mi van. Hiába 28 éves… Elvigyorodtam és miután az utolsó sorban ültem, ezért még integetni is tudtam volna neki. De persze nem tettem, mert én elvégre haragszok rá, vagy mi a szösz. (Na, ilyenkor én is túl érzékenynek gondolom magam, mikor már azt se tudom, hogy miért haragudtam meg rá.)
Bill hátrajött hozzám, közben próbált rájönni, hogy milyen feladatot is adjon, elvégre egy rajzelőadóban ez tényleg nehéz feladat.
– Szia – vigyorogva mögém állt, aztán úgy rakta a kezeit, hogy pont senki nem látta, hogy átkarol (mögöttem állt és a kezei az asztalon voltak – ráadásul pont takart minket a rajztáblám. Bill még meg is jegyezte, hogy mennyire szereti ezeket az izéket).
– Látom vágod a rajzot – vigyorogtam, mire Bill frappáns válasza:
– Szeretek rajzolni. – Lehajtottam a fejem az asztalra és azon gondolkodtam, hogy vajon előző életemben hány embert ölhettem meg, ha olyan súlyos büntetést kaptam, mint Bill.
Ez az elvetemült még a nyakamba is belepuszilt! Na persze, én élveztem… Egyébként is szeretek a tilosban járni meg minden, csak hát akkor is…
– Én úgy, de úgy szeretlek…
– Mi lenne, ha elmennénk valahova a hétvégén? – Láttam rajta, hogy meglepődik.
Próbálta nem mutatni, de nem tudta tagadni. Hogy attól-e, hogy ilyen hirtelen kérdeztem vagy attól, hogy ezt, fogalmam sem volt. Talán megijedt. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit gondol.
– Elmenni? Hétvégén? Csak mi ketten?

29. rész – „Az a rózsaszín…”

– Csak mi ketten?
– Hát… igazság szerint úgy gondoltam… – nevettem fel halkan, mire Bill megrázta a fejét.
– Neeem. Csak… még nem tudom mit fogok mondani Diananak, de… majd megoldom.
Bólintottam, visszafordultam a táblámhoz és húztam egy újabb rózsaszín csíkot a képre.

11:56
Hirtelen egy rántást éreztem a karomon, aztán már csak azt vettem észre, hogy valami puhán landolok. Jó pár másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy a takarítói szertárban fekszem, Billen.
– Hello – vigyorodott el kajánul. – Mindig is jobban szerettem alul lenni…
– Hülye – fogtam be a száját, de azért én is vigyorogtam, aztán megcsókoltam. – Kitaláltad már, hogy mit mondasz Diananak?
– Nem…
Igazából nem is tudom, hogy mi történt akkor, de már csak azt vettem észre, hogy kiejtem a számon azt a mondatot, amit azt hiszem, nagyon nem kellett volna.
– Biztos, hogy akarod ezt az egészet?
Bill, azt hiszem, meglepődött.
– Persze, el szeretnék utazni, csak nem tudom, hogy mit fogok neki mondani. Tudod, hogy most sajnos nem éppen én irányítom a dolgokat, és…
– Nem az utazásra gondoltam. – Vágtam a szavába.
– Tessék?

***

Egy barna hajú srác ledobta magát a kanapéra.
– Hol van már?
– Nyugi, itt lesz… – győzködte a rasztás a többieket és a menedzsment tagjait. – Megígérte…
Talán már csak ő volt az egyetlen, aki bízott az énekesben.
– Nem hagyna ki egy ilyen alkalmat… Tudom, hogy nem – talán már ő sem hitte el ezt az egészet.
Annyian mondták már nekik, hogy belefáradtak, hogy kiöregedtek… De egyikőjük sem fogadta ezt el. Hiszen hogy történhetett volna ilyen? Pont velük? A világhírű tinédzser bandával? Hogy mehetett volna végbe mindez, miközben észre sem vették? Ilyen gyorsan? Ilyen észrevehetetlenül?
– Itt lesz… – suttogta maga elé, miközben meghallotta a lemezkiadó cég igazgatójának lemondó sóhaját.

***

– Nem hiszem el… – túrtam bele a hajamba, és közben nekidőltem az egyik szekrénynek abban a hülye négy négyzetméteres szobában, ahonnan most már nagyon szívesen kiszabadultam volna, mert féltem, hogy olyat mondok Billnek, amit aztán ki nem magyarázok.
– Nem tudom, hogy várod el ezt tőlem … Nem fogtad fel, hogy van egy feleségem és egy fél éves lányom? Gondoskodnom kell róla! – Csattant fel Bill.
– Megértem, csesszemeg! Szerinted nem értem meg? Egyszerűen megkérdeztem, hogy valóban akarod-e! Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy fárasztó, de mért hiszed, hogy nekem nem az? – Könnyes szemekkel néztem Billre.
Ahogy ott állt előttem, fel-le járó mellkassal, fekete, égnek álló hajjal, félig nyitott szájjal… Nem tudtam, hogy mit érzek. Dühösnek kellett volna lennem, amiért nem én vagyok az első… de megértettem. Hogyne értettem volna meg? Az ő lányának még megadhatja azt, amit én gyerekkoromban soha nem kaptam meg. Hogy egy teljes családban nőjön fel.

– Sajnálom. – közelebb lépett hozzám, a karjait egy picit szétnyitotta és átölelt.
– Én is… annyira nagyon… Tudom, hogy gondoskodnod kell róla, tudom, hogy ő az első… Csak nehéz elfogadnom.

– Nem kell elfogadnod… – suttogta és még jobban magához ölelt.

Egyikünk sem vette észre a kis asztalon villogó telefont.

***

– Vedd már fel, basszameg! – Kántálta halkan a rasztás, miközben eszeveszettül próbált kitalálni valami indokot arra, hogy testvére mért nincsen a megbeszélésen. – Fiúk, beszélhetnénk?
A másik két srác bólintott és hárman elvonultak a sarokba.
– Hol van Bill?
– Georg, szerinted ha tudnám, most nem éppen érte mennék ahelyett, hogy telefonálgatok, mint valami majom? – Nézett szúrósan a rasztás.
– Boccs… csak gondoltam te tesód…
– Neked meg a legjobb haverod! – Tom vett néhány mély levegőt, aztán nyugodtabb hangon megszólalt. – Azt fogjuk mondani, hogy Linnie nem aludt éjszaka és Bill emiatt most elaludt és nem vette fel a telefont, mert lehalkította. Megpróbálunk egy másik alkalmat kérni az igazgatótól.
– Oké – bólintottak és elindultak a többiek felé.
– Annyira nem bírom ezt az új igazgatót.
– Én se – morogta Tom, aztán bájos vigyort erőltetett az arcára, és előadta élete egyik legjobb hazugságát.

– David, nem értem mit vagy úgy kiakadva! Te mondtad Billnek, hogy menjen el arra a hülye egyetemre, mert jót fog tenni a bandának.
David Jost zihálva nézte az előtte álló 3 férfit.
– Értsétek meg végre… Már nem vagytok 18 évesek, akiknek mindent el tudok intézni egy szóval! Felelősséggel tartoztok másoknak. Ha azt mondom, hogy ma reggel 10, akkor ma reggel 10! Értve vagyok?

– Igen – dünnyögték lehajtott fejjel.
– Remek. – David dühösen bevágta maga után az ajtót.
– Utálom… – morogta Tom és ledobta magát a bőrfotelbe.

***

– Akkor áll még remélem a holnap – jegyezte meg mosolyogva Bill, miközben óvatosan kinézett a folyosóra.
– Persze… – erőtlenül elmosolyodtam.
– Na, mi a baj, bébi? – Fogta meg az arcom és kaptam egy szájrapuszit.
– Semmi… – válaszoltam. – Csak kicsit álmos vagyok. – Belekortyoltam a kávémba.
Bill megcsókolt, aztán kiléptünk a folyosóra.
– Egyébként képzeld, valaki betört az egyetemre. Nem tudom, hogyan képz… – kiköptem a kávét. – Jól vagy?
– Persze… Csak mintha azt mondtad volna, hogy valaki volt olyan hülye és betört ide.
– Jól hallottad – vigyorgott mit sem sejtve. Na Zoé, most találj ki valamit! – Most állítólag végig kérdeznek majd mindenkit, hogy hol volt meg ilyenek.
– Hú, az durva – bólogattam. Bill látszólag semmit nem vett észre, csak mosolygott egyet és megcsókolt.
– Mennem kell órára. Majd utána találkozunk, szia – megcsókolt és gyorsan ment is… Szokás szerint én is késésben voltam.

12:28
– Juan!
– Mi van? – Állt meg hirtelen, mikor megérezte, hogy megfogom a gallérjánál a pulcsiját. – Megfojtasz – hörgött.
– Ha kiderül, akkor tényleg azt fogod kívánni, hogy bárcsak megfojtottalak volna – engedtem el a pulcsit. – Kiderült, hogy betört ide valaki.
– Bazdmeg! Hogy a francba derült ki?
– Nem tudom, ezt már nem kérdeztem meg… – hirtelen észbekaptam és levittem a hangsúlyt, de Juannak így is feltűnt.
– Kitől nem kérdezted meg? – Nézett rám gyanúsan.
– Öhm, egy barátnőmtől.
Elfordultam, így már nem láttam a szomorú arcát, ahogy leül mellém.

13:16
– Tehát, ne felejtsék el, nem sokára vizsgaidőszak, időben meg fogják kapni a beosztást, kéretik nem elkésni! – Häßer felnézett a papírjaiból. – Na, mire várnak? Gondolom, mindannyian tartanak még egy utolsó szétesős estét a vizsgaidőszak előtt. Legalábbis nagyon remélem – elvigyorodtam. – Na, nyomás! Jó hétvégét – Moritz-cal felkiáltottunk, felkaptunk a cuccunk és elsőként léptünk ki az előadóból. Bill ott várt az ajtó előtt, adtam neki egy csókot (nem, veszélytelen volt, még senki nem volt ott), aztán feltűnésmentesen együtt kimentünk az épületből.
– Haza? – Nézett ránk Bill, mialatt beindította a motort.
– Jaja… – sóhajtottam fel, aztán elmosolyodtam és neki döntöttem a fejem az ablaküvegnek. – Imádom a hétvégéket…

13:39
Giselle, Moritz, Bill és én körbe ültünk az ágyon, épp valami agyrohasztó társast játszottunk, mikor Moritz egyszer csak megszólalt:
– Keresek egy új lakást.
– Tessék? – Néztem fel rá. – De hát minek?

– Mert neked itt van Bill, nekem meg Giselle – magához ölelte a lányt. – Nem férünk el.
– Gondold meg… nem zavarsz – mosolyogtam rá, de úgy tűnt, hogy már eldöntötte.
– És mennék is, mert van egy lakás, amit meg kéne néznem. Elkísérsz? – Nézett Giselle-re, mire az megvonta a vállát.
– Persze. 10 perc, oké? – Felpattant az ágyon, aztán kirángatott a konyhába. – Szerinted is nagyon korai lenne, ha mondanám neki, hogy költözzön hozzám, igaz? Mert egyedül tartom fenn azt az tök nagy lakást, így legalább jobban kijönnénk mindketten.
– Anyagilag – jegyeztem meg, mire Giselle sóhajtott egyet.

– Lehet, hogy egybe költöznek. – Mondtam Billnek, mire ő csak rám nézett. – Mindegy – sóhajtottam fel, miközben legyintettem egyet.
Befészkeltem magam a karjaiba (időközben Bill hanyatt feküdt) és a hasát kezdtem simogatni.
– Csikis vagyok…
– És zavar? – Néztem fel vigyorogva, miközben a kezem lejjebb indult és már gatyán keresztül simogattam a farkát.
– Ilyet… nem mondtam. – Felnézett, de aztán rögtön hátra is hajtotta a fejét.
– Pedig már azt hittem – a mozdulataim egyre erőteljesebbek lettek, már szinte nem is egyszerűen simogattam. – Szólj, ha rossz – mondtam angyali hangon, a kezem viszont nem éppen angyalian viselkedett… Lassan elindult a nadrág gombjai felé, kínzóan lassan kigomboltam mindkettőt, miközben végig Bill szemeibe néztem, mintha még mindig a hasát simogatnám. Nehezen tudta tartani a szemkontaktust, de hát ki hibáztatná ezért, nemde?! Lehúztam a cipzárt.
– Biztosan nem zavar?

– Nem igazán… – nyögött egyet, amikor már boxeren belül voltam. Ráfordultam, átvetettem az egyik lábam a csípőjén, felhúztam a kezem és a nyakát kezdtem csókolgatni. Éreztem (na jó, igazából tudtam), hogy már így is eléggé fel van izgulva, de még tovább akartam húzni. Tudtam, hogy imádja…
A kezem megint elindult, de ezúttal megállt a póló aljánál, benyúltam alá és óvatosan húzni kezdtem. Mármint nem megijedtem, csak még jobban húzni akartam az agyát. Bill felnyújtotta a kezeit, és így letudtam róla húzni róla a pólót. Fehér izompóló… Jól állt rajta.
Ahogy vissza akartam hajolni a szájához, elkapta a derekam, fordított és félig már rajtam feküdt. Őrült smárolásba kezdtünk, szinte alig kaptunk levegőt, de csak nem hagytuk volna abba. Dehogy! A keze, végigsimítva a melleimen, le, egészen a hasamig mászott, ahol benyúlt a póló alá, simogatni kezdte a hasam, aztán gondolt egyet és újra a nyakamnál kötött ki. Annyira imádtam ezt benne… hogy ilyen kiszámíthatatlan.

A csípőm mellett térdelt, két oldalt, aztán felültetett, hogy könnyebben le tudja venni a pólót rólam. A nagy lendületben ő majdnem hátra esett, de végül csak leült, én pedig az ölében ültem. A mellkasunktól lefele mindenünk összeért, a csípőnk egymásnak feszült; csak annyi ideig hajoltunk el, míg Bill levette rólam a pólóm.
– Édes… – mondta, mikor meglátta a melltartóm. Sárga, fekete csipkehímzéssel. Én nem éppen édesnek nevezném…
Nem sokáig bámulta a melltartóm, hátranyúlt és rögtön kikapcsolta. Aztán következett a nadrágom, kigombolta, végig a szemembe nézve. Tudtam mire készül… Mosolyogva megráztam a fejem, de nem hallgatott rám. Benyúlt a melltartómhoz tökéletesen passzoló fehérneműmbe, egyre lejjebb és lejjebb simogatva, pár másodpercenként mindig ki-kihúzva a kezét.
– Utállak… – suttogtam, de a szemkontaktust még így is próbáltuk fenntartani, bár már elég nehéz volt, ugyanis az én kezem is igen magánterületen járt.
– Tudom… Légyszi, soha ne szeress meg – vigyorodott el kajánul, aztán hátradöntött, fölém mászott és megcsókolt.
Pár perc múlva lehúzta a nadrágom, aztán én is a térdéig, amit szépen lerugdosott magáról és újra fölém hajolt.
– Életed legszebb élménye lesz – szólalt meg vigyorogva.
– Csak csináld! – nevettem fel, mire Bill is elnevette magát.
Pár másodperc múlva mindkettőnk szeme önkénytelenül lecsukódott. Bill belesóhajtott a nyakamba, újra fölém hajolt és megcsókolt. Aztán a fülembe kezdett sóhajtozni, én meg már a vállait kezdtem karmolni… És úgy éreztem, hogy mindjárt meggyulladok, pedig november volt és még takaró se volt rajtunk.

Éreztem, ahogy az orgazmus a gerincemen kúszik végig, kiindulva a nyakamból, megállíthatatlanul lefele végig az ágyékomig… Billel ugyanabban a pillanatban nyögtünk fel.

Az ágyban feküdtünk, betakarózva, egymáshoz bújva. Rajtam volt Bill pólója meg a sárga-fekete tangám, mikor kibújtam az ágyból, hogy becsukjam az ablakot.
– Szexi… – szólalt meg Bill rekedten.
– Köszi – bújtam be mellé gyorsan és adtam egy puszit a nyakára. Kirázta a hideg.
Az ágy mellé néztem és megláttam a rajzmappám. Elmosolyodtam.
Kilátszott belőle az a kép, amit ma csináltam órán. Tele rózsaszínnel, tele felhőkkel meg tele boldogsággal. És hogy mit ábrázolt a kép?
Egy lányt, aki belekarolva egy fekete hajú srácba, fut a végtelen rózsaszín égbe…

– Szóltam Diananak, hogy a hétvégén nem leszek otthon.

Mert mindenkinek kell valami rózsaszín az életébe…

30. rész – In the mountains/part 1

november 23. – szombat
06:59

– Utállak… – ásítva szálltam be Bill kocsijába.
– Neked is jó reggelt! – Vigyorgott. Már csak valami bajor népi ruha hiányzott róla és akkor tényleg le se tagadhatta volna, hogy német…
– Korán van… Te hogy vagy mindig ilyen friss?
– Az a kifli szokott lenni, nem?
– Ne fárassz.
Mondom én. Karácsonyra kap egy olyat. Mármint ruhát, nem kiflit.

Két perc múlva.
– Egyébként… nem akarlak megzavarni, de hova menjünk? – Vigyorgott.
– Hát öhm… a hegyekbe?
– A hegyekbe?
– Igen.
– Csak mi ketten?
– Igen.
– Csak mi ketten a hegyekben… – jegyezte meg fura hangsúllyal, miközben elvigyorodott. Én is.
És most nem elsősorban a mondat szexuális jellegére gondolok. Komolyan.
Hanem hogy együtt.
Akármi történhetett volna, akármikor, akárhogy… De mi ketten ott lettünk volna egymásnak.
Bármikor.
Egymásnak. Együtt.

07:25
Fél órája jöttünk az autópályán, mikor Bill rám nézett.
– És amúgy melyik hegyre?
Pislogni kezdtem, mintha nem hallottam volna jól.
– Tess… tessék?!
– Hát… melyik hegyhez akarsz menni? – Összehúzta magát.
– Te vezetsz! Fél órája jövünk és azt sem tudod, hogy merre?
– Tudom, hogy merre – jegyezte meg, de én inkább már semmit sem szóltam.
– Nem tudom, döntsd el.

5 perc múlva:
– Eldöntöttem.
Ránéztem, aztán ő is rám. Egyszerre kezdtünk nevetni.
– Nagyszerű! – Kinéztem az ablakon, a nap gyönyörűen sütött.
– És azt is, hogy én itt most megállok pisilni – lekanyarodott az útról és beállt a benzinkút pihenőjébe. – Jössz?
– Aham – kiszálltunk mindketten, mellém lépett, miközben mentünk magához húzott és a derekunknál átkaroltuk egymást.
Annyira tökéletes volt minden.

08:03
Már szinte meghaltam unalmamban, Bill ugye vezetett, mégse vonhattam el a figyelmét a vezetésről… sajnos.
– Ott vagyunk már? – Nyűglődtem.
– Próbáld élvezni a tájat – vigyorgott Bill. – Nem is tudom ki akarta látni.
– Nem a tájjal akartam foglalkozni éppenséggel…
– Mertem remélni – mikor egy kereszteződésbe értünk, megcsókolt.
– Egyébként, mit mondtál Diananak?
Bill nyelt egyet.
– Hát… azt, hogy Tommal együtt elutazok egy ilyen „ikertesó-hétvégére”. Azt mondtam, hogy tök rég voltunk ilyenen, van egy csomó minden, amit meg kell beszélnünk… Bár – elvigyorodott – remélem Tom nem olyan hülye, hogy elfelejti és egyszer csak beállít hozzánk.
Mindketten nevetni kezdtünk.
– Hova megyünk egyébként?
– Van egy ilyen kis családi házunk Augsburgban. Kis koromban nagyon sokat jártunk oda, aztán meg már csak mi Tommal meg néhány haverral – elmosolyodott. – Elég jó kis ház, van egy pasi, aki ki szokott takarítani meg rendbe rakja, amikor nem vagyunk lent. – Mikor meglátta az arcom, megsimogatta a combom. – Nyugi, majd beszélek vele. Tud titkot tartani.
– Oké – vigyorogtam. – És még mennyi idő?
– Kb. egy óra.
– Megállunk reggelizni? – Néztem rá kislányosan.
– Már vártam, mikor kérdezed meg – vigyorgott és pár perc múlva bementünk egy kis útszéli kajáldába.

Bill egy térképet böngészett, mikor hátulról átkaroltam.
– Hoztam kávét – tettem le az asztalra az egyiket, a másikat pedig inni kezdtem.
Bill a kezei közé húzott, de még mindig a térképet nézte.
– Köszi.
– Te minek nézed azt? – Céloztam a csúcs szuper technológiás GPS-re a kocsijában.
– Mert az a hülye szar azt jelezte, hogy erre el tudunk menni, de most beszéltem ott a nővel és azt mondta, hogy a hó totál elzárta azt az utat, de ő tud egy másikat, amin feljuthatunk a városhoz, csak… Hogy lehet, hogy ez az út nincs benne a GPS-ben? Csak azt nézem, hogy hátha ezen rajta van, de nem látom.
– Ott fönn van hó? Szupiii – totál bezsongtam, az első hó, Billel együtt és… és úgy szeretem! Mármint Billt is, nem csak a havat.
– Örülök, hogy kiragadtad a lényeget – jegyezte meg Bill cinikusan, de aztán elmosolyodott.
– Mi az? – Kérdeztem pár perccel később, mikor észrevettem, hogy mennyire néz.
– Olyan kis édes vagy, mikor így örülsz – mosolyodott el, én meg elpirultam… Elpirultam?! Mi a…? Hány éve nem éreztem azt, hogy egy srác tud nekem olyat mondani, amitől elpirulok! – Naa… mi a baj? – Vigyorgott.
– Semmi – mondtam, de nem néztem rá. – Semmi, mondom… – próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne vegye észre, hogy tök zavarban vagyok, de nem nagyon jött össze, mert Bill túl akaratos.
– Mondtam valamit? – Mosolygott.
– Neeem, csak… semmi – vigyorogtam, aztán újra a térképre néztem. – Szóval merre…?
– Szerintem tök édes volt, hogy zavarba jöttél. És örülök, hogy miattam – jegyezte meg vigyorogva, aztán mintha semmit sem mondott volna, mutogatni kezdett egy utat. – Szerintem ez itt az az út, bár nem száz százalék, de ha…
Annyira imádom!!!

08:52
– Merre?
Felnéztem a térképből, aztán újra le.
– Balra – mondtam fura hangsúllyal és nyeltem egy nagyot.
A horror filmekben is mindig balra kanyarodnak… kirázott a hideg. Még szerencse, hogy nem este indultunk egy tök ismeretlen úthoz, amiről még azt sem tudjuk, hogy nem föld út-e, hogy hova vezet pontosan vagy, hogy egyáltalán létezik-e, mert hogy a térképen sem tuti, hogy az van.
Szép kilátások, nem igaz?

09:23
– Ott vagyunk mááár?
– Mindjárt – nevetett fel –, pisilned kell megint?
– Ja, most nem, csak kérdeztem.
Hirtelen elhallgattam, ezt már Bill is észrevette.
– Mondjad – mosolygott.
– Semmi – ráztam meg a fejem, de Bill tök türelmesen nézett rám, mert úgy is egy újabb kereszteződés előtt álltunk. – Mondom, hogy semmi.
– A semmi miatt nem lennél ilyen ideges.
Sóhajtottam.
– Én… nem akarom, hogy felidegesítsd magad, de Diana mit mondott arra, hogy csak úgy kitalálod, hogy eljössz Tommal?
Bill is mélyet sóhajtott. – Igazából semmit, szerintem már nem érdekli. Vagyis… szerintem sejti, hogy mi lesz az egész házasságunk vége, csak még álltatja magát, hogy majd Linnie miatt vele maradok.
Először igazából le sem esett, hogy mit mondott, de ahogy láttam, neki sem.
– Hogy mi?
Ő is elgondolkozott.
– Hát – elindult a kocsival, miután mutattam neki, hogy merre -, úgy értem, hogy nem hiszem, hogy vele maradok. – Rám nézett – persze… nézd, ez nem azt jelenti, hogy most meg akarom rögtön kérni a kezed, mármint, lehet, hogy majd egyszer… csak nem kell úgy érezned, hogy le vagy mellém láncolva, mármint, ne is érezd úgy, főképp nem kell… Totál hülyén mondtam, igaz?
– Hááát… ja – vigyorodtam el. – De nem baj, halál cuki volt. – Nem akartam folytatni, mert igazából még mindig nem tudtam, hogy meddig mehetek el, de Bill folytatta.
– Szóval… szerintem elválok tőle. Linniehez pedig nekem is ugyanannyi jogom van, mint neki. És nem csak miattad… Te inkább csak a szemem nyitottad fel – megsimogatta a karfán lévő kezemet, aztán összekulcsolta az ujjainkat. – Szóval… ne érezd úgy, hogy most emiatt velem kell maradnod örökre… vagy na, érted. Csak… mutatkozhatunk együtt nyilvánosan.
– Én el tudnám viselni – mosolyogtam rá.

09:49
– Itt vagyunk! – Parkolt be Bill egy olyan tipikus német hegyi házikó elé.
– Wow! – Kipattantam a kocsiból és előre sétáltam. – Imádom az ilyen helyeket! – Kiáltottam vissza Billnek, miközben a karomat feltartva megfordultam.
Bill félig még állt a kocsiban, az egyik a karját a kocsi tetején tartva, a másikat a kocsiajtón és mosolyogva válaszolt:
– Mondtam!
Annyira szép volt… Ahogy Bill állt ott, a Nap sütött, miközben a földön már volt egy olyan 10-15 cm-s hó.
Bill becsukta az ajtót, elkezdett felém sétálni, aztán a karjaiba ugrottam, de úgy, hogy majdnem mindketten a hóban kötöttünk ki.
– Ennyire szeretsz? – Vigyorgott.
– Még annál is jobban – suttogtam mosolyogva és az alsó ajkamba haraptam.
– Remélem nem a csak a táj és a friss levegő teszi… – megcsókolt.
– Nyugi…
– Akkor oké – még egy csók. – Én is… – még egy… egy sokkal hosszabb.

– Le kéne menni szólni Hansnak, hogy itt vagyunk és ne törjön majd ránk, azt képzelve, hogy betörők vagyunk.
Felnevettem.
– Fogadni mernék, hogy volt már ilyen! – Közben maga mellé húzott, átkaroltuk egymást és úgy indultunk lefele a hegyről, hogy szóljunk.
Pont a szemünkbe sütött a nap, főképp, hogy még tükröződött is a fehér hóról.
– Igen… Nagyon durva volt. Bent voltunk vagy tízen, erre egyszer csak ránk tör egy ősz hajú pasi egy baltával… – nevetett.
– Egy baltával?! Jó ég… Remélem ma nem lesz részünk ilyen jó estében…
– Ennél sokkal jobban… – suttogta érzékien a fülembe Bill.

10:16
– Tegyél le, tegyél le! – Nyivákoltam Bill hátán, mikor a tök meredek hegyen (!) egyszer csak felkapott a hátára és úgy indult tovább.
– Hagyd abba! – Nyüszített Bill is, mikor inkább szemetebb taktikára váltottam: felhajtva a sapkáját, a fülét és a nyakát kezdtem simizni, meg a füle mellett lélegeztem és tudtam, hogy ebben a hidegben a meleg leheletem csodákra képes…

Sorban néztek ki utánunk az idős emberek, mikor meghallottak minket… Valóban bizarr páros lehettünk, ahogy egy srác cipel egy csajt a hátán az út közepén, miközben mindketten kiáltoznak meg nagyokat nevetnek…
Ennyit az észrevétlenségről.

Bill becsengetett Hanshoz, aztán végre lerakott, csak hogy nem vette észre, hogy össze van kulcsolva a lábam, hogy le ne essek, úgyhogy mindketten akkorát estünk, hogy szép volt nézni.
– Áh, Bill! Jó téged újra látni! – Nevetett fel nem messze tőlünk egy piros sapkás férfi, aztán kinyitotta nekünk a kaput. Nagyon kedves arca volt. – Nocsak, te pedig biztos Di…
– Zoé – vágott a szavába Bill – Szia Hans – nyújtotta a kezét Bill, de Hans egyre csak engem nézett összehúzott szemekkel, mire Bill inkább zavartan visszahúzta a kezét, én pedig totál megszeppenve álltam ott.
– Hello – szólaltam meg halkan és kicsit megszorítottam Bill kezét.
– Szia, Hans vagyok – kezet nyújtott nekem, aztán totál elszorította a vérkeringésem, ami már a hideg miatt amúgy sem volt tökéletes. Én meg nem tudtam mit csinálni, mint vigyorogtam. Miközben kezet fogtunk, végig Billt fürkészte.
Akaratlanul az jutott eszembe, hogy vajon mindenki így reagálna-e, ha meg tudja, hogy nem Diana vagyok, hanem Zoé.

 
következő rész

11. – „A Memorial-ban”

17:43
Bill halkan belépett a halvány fényben fürdő nappaliba, majd Linnie ágyához sétált.
– Szia, Kis Hercegnőm – simogatta meg a kislány apró arcocskáját, majd kivette őt a kiságyból. – Hogy vagy? – Linnie elmosolyodott.
Bill rettentő büszke és boldog volt. Évek óta egy kis gyermekről álmodozott, arról, hogy valakiről gondoskodhasson, hogy valakivel törődhessen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beszélni kezdett az alig fél éves kislányhoz, de egészen biztos volt abban, hogy Linnie mindent ért.
– Képzeld, az Apu szerelmes… – Linnie gőgicsélt, és mikor Bill megrázta a csilingelő játékot a másik kezében, apró, nevetés szerű hangot hallatott. – De tudod… nem Anyuba. Megismertem egy nagyon aranyos lányt, a munkahelyemen – Linnie tágra nyitotta pici szemeit, és megpróbálta kivenni Bill kezéből a játékot, hogy aztán önfeledten rázhassa és nagyokat nevethessen.  – Remélem nem fogsz majd később se megharagudni érte, és ugyanilyen nyugodtan fogod majd fogadni Apád többi hülyeségét is… – nevetett Bill, óvatosan felállt a kanapéról és a hűtőhöz lépett.
Elgondolkozva nézett a kezeiben pihenő, még mindig gőgicsélő apróságra. Nem akarta, hogy Linnie felnőjön, hogy bekerüljön abba a gonosz felnőtt világba, ahol az érzelmek mit sem érnek, ahol a szerelem csak egy kegyetlen játék, amit az összes ember egy fertőző betegségnek hisz és mindenki fejvesztve menekül előle, amint meghallja a szót. Nem akarta, hogy Linnie egy olyan világban cseperedjen fel, ahol az emberek képesek a szeretet szóval dobálózni, csak azért, hogy elérjék a céljukat, ahol képesek olyan ocsmány dolgokra, mint például megvenni valaki odaadását és rokonszenvét, ahol emberek legmerészebb álmai csak álmok maradnak, ha nincsen elég pénzük a megvalósításukhoz. Egy olyan világban, ahol a hatalom és vagyon fontosabb, mint a család és a barátok, ahol előbbre valók a buja élvezetek, mint a valós érzelmek. Ahol az emberek szó szerint bolondnak nézik azokat, akik harcolnak az igazukért, akik szerint a szerelem igenis fontos, akik nem akarják elhinni és elfogadni, hogy a pénz ma már fontosabb a boldogságnál.
Bill megborzongott, ahogy a gondolatmenet végére ért, és tanácstalanul nézett Linnie-re.
– Szerinted Apu kegyetlen vagy bolond…?
Linnie felnézett Billre és tovább cumizott.

22:56
– Shhh, Linnie… mi a baj? – vette ki a kiságyból a rendíthetetlenül síró kislányt. – Úristen… de forró vagy – mondta ijedten, amint megérintette a kislány tűzforró homlokát. Ahogy felkapcsolta a lámpát, látta, hogy Linnie orcája milyen piros. – Na jó, megyünk a kórházba – mondta, felöltöztette Linnie-t, magára kapott valamit, majd nyomban elindult a kocsija felé.

23:16
Zoé álmatagon vette fel a telefont, miközben az éjjeli szekrényen lévő órára nézett.
– Igen? – szólt bele rekedt hanggal.
– Zoé, Bill vagyok – a srác hangja zaklatott volt. – Itt vagyok a kórházban, Linnie-t kellett behoznom. A te telefonszánod is a könyvből néztem ki. Be tudnál jönni? Nagyon aggódok és… – szabadkozott Bill, miközben Zoé szinte alig értett belőle valamit, olyan gyorsan beszélt.
– Melyik kórházban vagy? – vágott hirtelen Bill szavába a lány, miközben próbálta esés nélkül felvenni a nadrágját.
– A Memorialban – mondta megnyugodva Bill. – És Zoé… – halkult el a hangja – egészen biztos, hogy nem baj, hogy berángatlak? – hadarta el Bill.
– Dehogyis – mondta egy halvány mosoly kíséretében.
– Köszönöm – monda hálásan Bill. – Akkor itt várlak. A másodikon vagyunk.
– Sietek.

21:46
– Bill! – futott fel Zoé a lépcsőn, miközben a táskájába süllyesztette a pénztárcáját.
– Zoé, végre… – motyogta Bill, Zoéhoz lépett és szorosan átölelte. A fejét a lány nyakához hajtotta és mélyen beszívta az illatát. – Olyan jó, hogy itt vagy… – még jobban a lányhoz bújt, miközben kezeit a derekára helyezte. – Olyan jó… – suttogta elfúlóan.
– Mi történt egyáltalán? – simogatta meg a srác nyakát Zoé.
– Linnie belázasodott. És nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. Érted? – a hangja pengeként csapott a köztük beálló pár másodperces csöndben. – Az apja vagyok és nem tudtam, hogy mit tegyek vele! – idegesen lihegett tovább.
Zoé eltolta magától pár centire Billt, hogy a szemébe tudjon nézni.
– A legjobb, amit tehettél, hogy behoztad őt ide. És egészen biztos vagyok abban, hogy Te vagy a világ legjobb apukája.
Bill hálásan újra magához ölelte Zoét, miközben végigsimított az oldalán. A szemében kósza vágy csillant.
Abban a pillanatban a világon a legjobban saját magától undorodott. Linnie bent fekszik egy számára idegen szobában, talán fél is és ki tudja, hogy rendben van-e, erre ő meg megkívánja Zoét. Egy kórházban, ahol a kislánya fekszik, és mégis úgy érzi, hogy legszívesebben leteperné a… szeretőjét. Nem talált rá szebb szót. Még mielőtt még nagyobb önmarcangolásba kezdhetett volna, nyitódott a kórterem ajtaja és kilibbent rajta egy nővér, majd odaszólt nekik:
– Önök a kedves szülők? – kérdezte mosolyogva, majd kitárta előttük az ajtót.
Zoé meghökkent, de Bill rögtön rávágta:
– Igen! – a lány megütközve nézett Billre, de amikor észrevette a nővér fura pillantását, akkor mosolyt erőltetett az arcára, így a nővér betudta az egész jelenetet a stressznek.
– Kövessenek, a Doktor úr mindent el fog mondani.
Bill felkészült a legrosszabbra, amit láthat, de amint belépett a kórterembe, megnyugodott.
Linnie halkan gügyörészett az egyik kiságyban, fölötte a Doktor épp egy sztetoszkóppal nézte, hogy szabályos-e a szívverése.
– A Kis hölggyel szerencsére minden rendben – mosolygott a doktor. – Franz Günther – nyújtotta a kezét.
– Bill Kaulitz – viszonozta a gesztust Bill.
Zoé próbált észrevétlen maradni, de pár másodperc múlva látta, ahogy a Doktor fura pillantásokat vet rá és összekulcsolt kezükre.
– Zoé Larousse – mondta Bill. – A barátnőm – mondta rezzenéstelen arccal, habár belül mégis óriási boldogságot érzett, hogy nyíltan kimondhatta. Igaz, Zoéval nem is beszéltek erről, de úgy érezte, hogy a lány sem ellenkezne. És amúgy is, az orvosi titoktartás kötötte a Doktort, hogy ne mondjon semmit, ha netalántán Diana is betévedne ide.
Amint Zoé meghallotta, hogy Bill mit mondott, egy pillanatra még a szívverése is megállt, hogy aztán őrült módjára kezdjen újra verni. A lelke, mint egy óriási, héliummal töltött lufi, amit semmi sem pukkaszthatott ki, emelkedni kezdett, meg sem állt egészen a csillagokkal tarkított égboltig. Zoé egy pillanatra úgy érezte, hogy most még ő is fényesebben ragyog, mint némelyik apró égitest.
– Lina-t bent tartjuk éjszakára, mert habár most sikerült levinnünk a lázát, még nem igazán tudjuk, hogy mitől ment föl neki… – mondta halkan a Doktor, mire Bill megszorította Zoé kezét.
– De ugye semmi komoly? – kérdezte aggódva Bill, mire Zoé is a Doktorra nézett.
– Nem, ne aggódjanak. Valószínűleg csak a foga nő. Nyugodtan bent maradhatnak nála éjszakára – a Doktor kinézett a kórterem ablakán keresztül. – De jobban örülnék, ha a kórházban maximum egy testőr téblábolna csak – mondta nyomatékosan. – Jó éjszakát – csukta be maga mögött az ajtót.
Bill odahúzta a szobában fellelhető egyetlen széket a kiságy mellé, leült rá, majd óvatosan az ölébe húzta Zoét.
– Linnie, Ő itt Zoé – mosolygott Bill a kislányra, mire az érdeklődve felnézett, és abbahagyta a kezei gyömöszölését. – Zoé, Linnie – mosolygott.
Zoé óvatosan megsimogatta a kislány hasát, mire az elkapta a mutatóujját és jól megszorongatta.
– Kedvel Téged… – motyogta Bill és Zoé vállára hajtotta a fejét. Pár perc múlva már csak a szuszogását lehetett hallani.
– Na, mit szólsz Hercegnő? Apád jól bealudt itt nekünk… – vigyorgott Linnie-re. A lány a hüvelykujját a szájába dugva figyelte Zoé minden mozdulatát. Zoé pár percre elhallgatott. – Lassan aludnod kéne ám… – mosolygott. – Mi lenne, ha mesélnék neked?
– Mondjuk… mit szólnál egy olyan meséhez, ami nem éppen szokványos, de én nagyon szeretem. Tudod, a Nagyim mindig ezt mesélte nekem – egy halvány mosoly jelent meg Zoé arcán. – Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egy aprócska kis világ. Ebben a világban manók éltek és mindig énekeltek. És tudod, hogy hívták az ő világukat? Álomföld. – motyogta Zoé, miközben tovább simogatta az apró leányzó kezeit. Linnie cumizva nézte a számára szinte idegen lányt. – És itt, Álomföldön, élt egy kislány. Úgy hívták őt, hogy Darin. Ő egy tündér volt és gyönyörű hangja volt. Hogyha énekelt, akkor mindenki megbabonázva nézte őt. De aztán egyszer, mikor óriási vihar volt Álomföldön, Darin egyszerűen eltűnt… – mondta tovább a mesét Linnienek Zoé, miközben ő is egyre álmosabb lett. És egyre szomorúbb, ahogy a mese sok-sok gyermekkori emléket juttatott eszébe.
Bill egy pillanatra felriadt, de Zoé nem vette észre, így tovább mesélt, miközben Linnie szemei lassan csukódtak lefele, néha még ki-kinyíltak, de így is egyre laposabbakat pislogott. Bill elmosolyodott, majd visszahajtotta a fejét Zoé vállára.

03:12
– Mi az, hogy nem mehetek be a saját lányomhoz? – kérdezte hisztérikusan egy ideges női hang. – A férjem is bent van!
Bill és Zoé bent nem hallottak semmit a kint folyó színjátékból.
– Nézze Asszonyom. Egy hölgy már van bent… – mondta a nővér furcsán, miközben nem is sejtette, hogy ezzel mekkora lavinát indított el.

12. – „Come on Baby, let’s go party… or have sex!”

– Mi az, hogy már van bent valaki a férjemmel? – kérdezte indulatosan Diana, majd az asztalra csapott.
– Asszonyom, sajnálom, de meg kell kérnem, hogy hagyja el a kórházat! – Sétált oda egy biztonsági őr, mire Diana ráemelte a tekintetét, összehúzta a szemeit, felkapta a táskáját, de mielőtt eltűnt volna a folyosón még odaszólt:
– Ezt még megbánják!
– Hogy milyen emberek vannak… – mondta csodálkozva-furcsállva az esetet az ügyeletes nővér, majd újra a papírjai fölé hajolt.

2017. október 5. – csütörtök
06:09
– Jó reggelt – mondta rekedtes hangon Bill, mikor Zoé felébredt. – Tessék – nyújtott át neki egy pohár gőzölgő kávét.
– Köszönöm – motyogta Zoé. Egy pillanatra teljes zavarban érezte magát. Azt, hogy miért, ő maga sem tudta volna megmondani, hiszen máskor még akkor sem érzett nyugtalanságot, ha egy teljesen idegen srác mellett ébredt meztelenül. De Bill mintha teljesen más lett volna.
– Zoé… Köszönöm, hogy itt maradtál és, hogy nem csaptad rám a telefont mikor az éjszaka közepén felhívtalak és… – harapta el a mondat végét Bill.
– Ugyan már – állt fel Zoé és megölelte Billt. Bill jólesően ölelt vissza, miközben Zoé teljesen hozzábújt. – Beszéltél már a Dokival?
– Igen. Azt mondta, hogy minden oké Linnievel. Ma már haza is vihetem – mosolygott. – Azt mondta, hogy kilenc körül lesz kész a zárójelentés.
Zoé elmosolyodott.
– Téged is hazaviszlek majd – mondta és egy finom csókot nyomott Zoé ajkaira. Még mindig elvarázsolták a lány tengerkék szemei.
– Igazán ne fáradj, majd hívok egy taxit.
– Mi? Dehogyis. Ez a minimum – vigyorgott Bill. – Linnienek viszont ideje lenne felkelni – mosolygott, és – még mindig nem elengedve Zoé-t – közelebb lépett a kiságyhoz. – Annyira imádom… – suttogta és megsimogatta a kislány apró kezét.
– És a feleséged? – kérdezte halkan Zoé. Nem is attól félt, hogy más meghallja őket, hanem inkább Bill reakciójától.
– Azt sem tudom, hogy bent volt-e… – mondta mérgesen Bill.
Bill jól tudta, hogy egy komoly beszélgetés előtt állnak még Zoéval erről az egész helyzetről, de úgy vélte, hogy erre nem egy kórház a megfelelő hely. Főképp nem reggel negyed hétkor.

09:32
– Hát, akkor… Szia Édes – vigyorgott Bill Zoé lakása előtt, majd megcsókolta a lányt. Zoé hátrafordult a hordozóban ülő Linnie felé, és egy puszit nyomott az arcára.
– Köszi és sziasztok – mosolygott még egyet Zoé Billre, aztán kiszállt a kocsiból.
Épp mikor nyitotta volna ki az ajtót, megcsörrent a telefonja.
– Szia. Figyuzz, Sebastiantól hallottam, hogy megadták ezt a két napot. Elmegyünk bulizni? – hadarta Giselle, mire Zoé egy pillanatra megállt a lépcsőn. Ki is ment a fejéből, hogy legközelebb csak hétfőn van egyetem.
– Persze, mehetünk. Átjössz most? Mesélnem kell… – Zoé elvigyorodott. – És zavarna, ha mondjuk Billt is elhívnám?
– Dehogyis – nevetett Giselle. – Csak mondjuk… a többiek még nem tudják és… – Giselle nem fejezte be a mondatot, bár Zoé így is nagyon jól tudta a folytatást. Kész lebukás lenne, ha együtt mennének bulizni.
– Akkor mindegy. Azért gyere át, elmehetnénk valamerre.

10:56
Zoé boldogan mosolyogva ment ajtót nyitni.
– Mi a…? – nézett megütközve az ajtóban álló emberre. A mosoly lehervadt az arcáról – Mi a faszt csináltál magaddal?
– Sírtam – közölte Giselle. – 10 perce szakítottam álmaim pasijával.
– Hajj, gyere ide… – ölelte magához Zoé az újból felzokogó barátnőjét. – Mi történt?
– Összevesztünk. Kérdezte, hogy miért nem jössz a Geniusba. Erre mondtam neki, hogy nem mondhatom el, mert leszednéd a fejem, erre ő meg, hogy de hát te ugyanúgy az ő barátja is vagy és joga van tudnia, hogy mi a baj veled. Mondta, hogy mostanában tiszta fura vagy meg hogy tuti valami gebasz van az agyaddal. Én meg megvédtelek, hogy nincsen semmi bajod, csak kicsit fáradt vagy. Ő meg persze, hogy nem hitte el, ő sem hülye. Berágott, hogy nem bízok benne és azt mondta, hogy így semmi értelme folytatni – szipogott Giselle és megtörölte a szemeit.
– Ti miattam…? – nézett bizonytalanul Zoé a barátnőjére. – Ugye nem?
– Nem, dehogy. Azt hiszem, amúgy sem működött volna ez az egész. Túl különbözőek vagyunk – vigasztalta magát, aztán mosolyt erőltetett az arcára. – Mintha azt mondtad volna, hogy mesélni akarsz…
Zoé már nem figyelt oda.
Oké… Még egy okkal több, hogy utáljam magam. Hurrá.

– És mi lenne, ha elmennénk vásárolni? – nézett Zoé kedvesen barátnőjére egy óra, három csomag százas zsepi és két tábla csoki után.
– Felőlem – motyogta Giselle orrhangon.
– Na jó. Figyelj – fogta meg Giselle vállát hirtelen Zoé, mire az ijedten nézett rá. – Szuper csaj vagy, százból száztíz pasi akar téged. Úgyhogy ne bánkódj egy olyan tökfej miatt, mint a Sebastian. Majd jön egy jobb.
Tudta, nagyon jól tudta, hogy ezzel nem lehet senkit vigasztalni, de mégis megpróbálta.
– De nekem az az egy kell, aki egyik száztízben sincsen benne – mondta mérgesen.
Zoé egy pillanatra megdöbbent, mire Giselle is észrevette magát és lehajtotta a fejét. Benne is csak most kezdett megfogalmazódni a szörnyű felismerés.
– Neked nem is azért kell Sebastian, mert ő Sebastian… – Zoé vigyorogni kezdett – Csak azért akarod, hogy együtt legyetek, mert ő nem akarja! Te pedig csak bizonyítani akarsz! – kiáltott fel diadalmasan Zoé.
– Hogy mi? – nézett rá megütközve Giselle, de egy elgondolkodó mosoly azért elhagyta az ajkait. – Túl jól ismersz; jobban, mint én magamat, az a te bajod… Amúgy meg, tényleg kell ez a srác. Nem csak bizonyítéknak…. És amúgy is… visszaigazolás nélkül is tudom, hogy jó csaj vagyok – vigyorgott Giselle.
Zoé válaszul csak megdobta őt egy párnával.

***

09:53
– Bill? – a srác ijedten fordult meg, kezében Linnievel. Diana keresztbe vetett lábakkal ült az egyik fotelben.
Bill szemeinek idő kellett, amíg hozzá szoktak a sötétséghez, ugyanis a szobában az összes redőny le volt húzva.
– Szia Szívem – mondta epésen Bill, majd beljebb lépett a szobába. – Linnie lázas volt, bevittem a kórházba.
– Igen? És jól van? – állt fel a nő és gyorsan odalépett a kislányhoz. – Hm? – nézett fel Billre Diana, mert az nem válaszolt.
Bill csak állt megkövülten a nappali közepén és megdermedve nézett Dianara. Érdekli mi van a gyerekével? Mi történt? Hogy-hogy hirtelen fontos lett neki Linnie?
– Igen-igen… Már jól van.
– Most miért nézel rám így? – kérdezte Diana, miközben magához ölelte Linnie-t. – Az anyja vagyok. Telefonálhattál volna. Bementem volna. Azért ennyire nem volt fontos az a barátnő.
„Annyira mégis, hogy lemond a vacsorát” – jegyezte meg magában Bill.
– Sajnálom. Megeteted Linnie-t? Én felmennék lezuhanyozni…
– Hát persze – mondta mézes-mázasan Diana. – Biztos fáradt is vagy Édesem, úgyhogy nyugodtan dőlj le.
– Hát… – vakarta meg a tarkóját Bill –, köszi.
Miután Bill felsétált a lépcsőn, Diana Linnie-re nézett.
– Látod Kincsem… Apádat ilyen könnyű manipulálni.
Az egész csak színjáték volt. Egy jól megtervezett színjáték.

18:14
– Szia – köszönt Zoé álmosan, miután felvette a mobiltelefonját.
– Szia, figyu, mi lenne, ha találkoznánk? Azt hiszem, meg kell beszélnünk sok mindent – mondta gondterhelten Bill, miközben ügyelt, hogy Diana meg ne hallja a beszélgetést.
– Átjössz? Vagy hol találkozzunk? – Zoé kezdett aggódni.
– Át. Fél óra múlva jó neked?
– Persze – motyogta és le is rakta a telefont.

18:47
– Szia – Zoé fel sem nézett, mikor kinyitotta az ajtót.
Ellenben Bill amint meglátta a lányt, megcsókolta.
– Nem akarok szakítani meg semmi. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mi a helyzet. Diana semmiről nem tud – Zoé furcsán rá nézett. – Jó, gondolom, hogy ezt tudtad – kínosan vigyorogva megvakarta a tarkóját.
– De ma olyan furcsán viselkedett. Nem is tudom, mintha tervezne valamit – mondta halkan, aztán megfogta Zoé kezét, magához húzta és még egyszer megcsókolta.
Bill nyelve gyengéden végig simította Zoé ajkait.
– Várj, várj… Azt mondtad, hogy mindent megbeszélünk – tolta el magától Zoé a srácot, de sem maga előtt, sem pedig Bill előtt nem tudta tagadni, hogy mennyire kívánja őt.
– Igen, tudom… De mi lenne, ha…? – Bill vigyorogva újra megcsókolta Zoét.
Ezúttal a lány sem tolta el.

13. – „The Brightening Up”

Már az ágyon feküdtek, mikor Zoé egy pillanatra felnézett és meglátta saját magukat a TV-ben. Elszörnyedt a látványtól. Mégis mi a francot csinál?! Itt fekszik az ágyon egy olyan ember alatt, akit alig ismer (habár nem ez volt a kizáró ok), akinek felesége van és gyereke, és az egy dolog, hogy kezdi őt megszeretni… Zoét szinte lesöpörte az ágyról saját hülyeségének felismerése. Ha nem ismeri, akkor hogyan szeretheti?! Abban a pillanatban döbbent csak rá, hogy tulajdonképpen egy álomképbe szeretett bele, valamibe, amiről azt sem tudja, hogy valóban létezik-e. És habár nem az zavarta, hogy egy olyan emberrel készült lefeküdni, akit nem is ismer… Nem, ez soha nem volt számára gond. De az, hogy mégis azt hitte, hogy szereti… Nem akarta, hogy már most lefeküdjenek Billel. Ő maga sem tudta, hogy mit miért tesz, de mégis eltolta magától Billt.
– Mi a baj? – nézett rá a kérdőn a srác.
– Azt mondtad, hogy mindent megbeszélünk, erre itt fekszek alattad! – csattant fel Zoé. Ő maga is megijedt saját magától.
– És? Azt hittem… – nézett rá félve Bill.
– Nem… – rázta meg a fejét óvatosan Zoé, miközben felült – nem veled van a baj, csak… Csak azt hiszem, hogy nem normális amit csinálunk – suttogta a kezeivel hadonászva.
– Tessék? – nézett rá Bill furcsán és fel is kelt az ágyról.
Zoé lesütötte a szemét.
– Csak… én azt szeretném, ha valóban mindent átbeszélnénk ezzel az egésszel kapcsolatban.
– Milyen egésszel? – kérdezte Bill, miközben megpróbálta eljátszani a tudatlant. Úgy látszik, hogy be is jött neki, ugyanis a következő másodpercben Zoé idegesen válaszolt vissza neki:
– Hát az istenért, még sem normális az, hogy egy 10 évvel idősebb pasival majdnem kefélek, aki ráadásul a tanárom és nős is! – ordította Zoé, közben ő is felpattant az ágyról.
– És én mikor mondtam, hogy normális? Soha! – kiáltott vissza Bill.
– Látod… – nézett rá Zoé egy kissé bocsánatkérően. – Csak beszéljük meg ezeket… kérlek…
– Gyere ide, te Hisztihercegnő – lépett közelebb Bill a lányhoz, majd kitárta karjait, mire Zoé azon nyomban közéjük ugrott és olyan szorosan bújt Bill nyakához, mintha csak a világ elől akarna menekülni. És talán így is volt…
– Mi lesz ezután? – kérdezte akadozva Zoé.
– Nem tudom… – Bill ránézett a lányra. Annak megállíthatatlanul folytak a könnyei. Bill óvatosan letörölte őket, aztán egy egészen apró csókot nyomott a piros ajkakra. – Üljünk le, oké? – kérdezte gyengéden.
Bill csak egy pár pillanatra gondolkodott el. Már réges-rég tudta, hogy mit kell majd mondania, hogyha erre a beszélgetésre kerül a sor. Mégis minél későbbre akarta halasztani, bár most, hogy itt volt, inkább csak minél hamarabb túl akart lenni rajta.
– Zoé, figyelj… – kezdett bele, mikor már egymással szembe feküdtek – tudod, hogy nem vagy közömbös számomra és… nem mondom azt, hogy szerelmes vagyok, de amennyit megismertem belőled, azt imádom. De ez nem ilyen egyszerű. A suliban sem lehetünk együtt és ott van még Diana is…
– Bill – szólt közbe Zoé -, én nem akarom szétdúlni a családotokat.
Zoé óvatosan felállt az ágyról.
– Mi? Zoé, ne… ki ne mond. Attól semmi nem lesz könnyebb… – kérlelte Bill a lányt.
Folytatta volna tovább is, de Zoé közbe vágott.
– Még mindig nem értetted meg Bill? – nevetett fel keserűen. – Attól minden könnyebb lesz. Azt hiszem, ismersz már annyira, hogy tudd, nem vagyok az az ember, aki megfutamodik… De az sem, aki betolakodik egy család életébe – rázta a fejét hevesen Zoé, miközben Bill is felállt az ágyról és egyre közelebb sétált Zoéhoz. A lány pedig csak hátrált, mígnem a falnak ütközött.
Pár másodperc volt csak, amíg egymás szemébe néztek. Képek özönlöttek mindkettejük fejébe. Valódi és álomképek, vágyak, amelyeket olyan sok ideig próbáltak eltitkolni, érzések, amiket nem tudtak elrejteni, ábrándok, melyeket egymásról szövögettek, melyeket a képzeletük legmélyebb sarkaiban temettek el.
Testük teljesen egymásnak feszült, csípőjük összesimult, a srác keze valahol Zoé nyaka mellett volt, arcuk között alig volt pár centiméter. Bill meg akarta csókolni a lányt, de Zoé elfordította a fejét.
– Jobb lesz, ha elmész… – suttogta erőtlenül a lány.
Csak pár perccel az ajtó csukódása után zuhant tehetetlenül a fal tövébe és kezdett zokogni. Élete legnagyobb álmát hagyta most kilépni az ajtón… a Szerelmet.

2017. november 6.
Egy hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy Zoé találkozott volna Billel. Illetve sokszor összefutottak a folyosón, de egyszer sem köszöntek úgy, mintha akármikor lett volna köztük bármi tanár-diák kapcsolaton túl. Zoé úgy érezte, mintha az idő csak úgy suhant volna, hirtelen minden fa csupasz lett, az emberek mindennap esővel ébredtek és esővel feküdtek. Nem is volt kérdés, beköszöntött az igazi ősz.
Zoé élete is átvette ezt a ritmust. A szíve ugyanúgy tört mindennap újra és újra kisebb darabokra, mint ahogy a fákról aláhulló színes kis falevelek ellepték az utcákat. Megállíthatatlanul, beletörődve, hogy ez az élet rendje.
Az a reggel is ugyanúgy kezdődött, mint az eddigi harminc. Zoé egy vastag sállal a nyakán lépett ki az utcára, már szinte a leheletét is látta maga előtt, ahogy lélegzett. Kinyitotta esernyőjét, aztán elindult az egyetem felé. Semmi kedve nem volt kocsiba ülni, habár az eső szakadatlanul esett. Neki mégis szüksége volt most a friss levegőre, hogy kicsit kiszellőztesse fáradt agyát. Már megint ugyanazt álmodta, mint egy hónapja mindig. Ő és Bill… Hogy akkor nem küldi el. Hogy most boldogok.
Észrevétlenül megrázta a fejét. Nem akarta hogy ezek a gondolatok újra meg újra beférkőzzenek az agyába, igazán szeretett volna már egy nyugis napot, amikor sehova nem kell rohannia, amikor csak úgy fetrenghet az ágyban vagy végre meglátogathatja Ambrat. Több mint két hete nem látta és rettentően hiányzott neki.
– Szia – hallotta maga mögül, mire azon nyomban vett egy 180 fokos fordulatot és megütközve nézett a két beszélgető emberre.
– Áh, Cheryl… – mondta unottan a barna hajú lány, miközben összecsukta drága telefonját. Megvetően nézett le a lányra, aki nála minimum tíz centivel alacsonyabb volt.
– Lorelei, amit a múltkor ígértem… tessék – nyújtott át Cheryl egy apró kis dobozt a lánynak, mire az egy gúnyos mosoly kíséretében elvette tőle.
– Kösz, Piri – mondta neki cseppet sem hálásan, mire Cheryl egy pillanat alatt elpirult, majd elindult a járdán, hogy beérje „barátnőjét”.
Egyikük sem nézett rá Zoéra.
Mit csinál ez a csaj? – gondolta magában Zoé.

– Igen, de nem tudom, hogy mit adott oda neki! – csattant fel Zoé a pénteki első órán, miután elmesélte a fiúknak a történteket.
– Szerintem hagyd a francba, Zoé – mondta halkan Moritz, aki a lány mellett ült. A tanár átható tekintettel figyelte a nyolcas csoportot.
– Moritz tök jól nyomja. Hagyd a culo-ba a csajt – mondta egyszerűen Juan. Soha nem volt egy bőbeszédű ember, de egy biztos: lényegre törően beszélt.
– Igen, többinek lenni igaza Zoé. Hallgatni ránk – mondta Svan.
– Ne keverd a balhét, per favore – mondta Rocco ijedten.
– Ugyan, dehogynem keverd a balhét – kiáltott fel Sebastian. Mindenki feléjük nézett. Zoé és Sebastian összevigyorgott. A tanár már meg sem próbálta őket fegyelmezni, csupán csak ciccegett mikor elment mellettük.
– Engem nem érdekel, tudni akarom, hogy mi volt abban a dobozban. És amúgy is, mit keresett ő ott?
– De várj, pontosan melyik csaj is ez? – kérdezte bizalmasan Sebastian, mire Moritz csak megforgatta a szemét.
– Nem hiszem, hogy ismered… Barna, kék szemű, nagy mellű – Zoé elhallgatott. – Tévedtem, tuti, hogy ismered.
– Hé, nem ismerek minden barna nagy dudás nőt! – csattant fel Sebastian, újra kivívva, hogy mindenki elszörnyedve nézzen feléjük. – Csak a legtöbbet… – tette hozzá vigyorogva és halkan.
– Mikor nősz már fel végre? – nézett rá gondterhelten Juan.
– Te beszélsz?! – nézett rá a szőke srác Juanra.
– Na jó – szólt közbe Zoé, megelőzve ezzel egy igen hangos szóváltást, aminek úgy is röhögés lett volna a vége, de félt, hogy most már tényleg nagyon a tanári idegtűrés határán táncolgatnak. – Most az a lényeg, hogy ki ismeri rajtam kívül ezt a Lorelei-t.
– Hát, én nem igazán… – vakarta meg a fejét Moritz, aztán újult erővel neki kezdett, hogy abból a kupac agyagból valami emberre emlékeztető alakot alkosson. Nem ment neki túl jól.
– Én lehet… – mondta szórakozottan Sebastian. – Bár tudod, hogy nem jó a névmemóriám…
– Csak a telefonszám és mellbőség memóriád jó – szólt be neki jó hangosan Mario, mire mindannyian nevetni kezdtek, a körülöttük ülők pedig már csak megrázták a fejüket.
– Na de most komolyra váltva – nézett fel Moritz a kupac agyagból. – Tényleg verd ki a fejedből ezt az egészet és inkább törődj magaddal. Mostanában sokat fogytál – jegyezte meg halkan Moritz, mire az összes fiú Zoéra nézett.
– Legalább nem fogok elhízni – vigyorodott el kényszeresen Zoé.
– Eddig sem voltál több mint ötven kiló, úgyhogy… – mondta Juan. – Biztos minden rendben?
– Hát persze – mosolygott Zoé. Billről egyedül Giselle tudott. És nem mintha nem bízott volna a fiúkban, csak egyszerűen nem tudta volna elmondani nekik. Nem tudta, hogy hogyan kezdjen hozzá.
Sokszor lejátszotta magában a jelenetet, de olyankor mindig valami ilyesmi volt a lényeg: „Képzeljétek, összejöttem egy 28 éves pasival, aki itt tanít, van egy felesége és egy fél éves lánya. Hát nem tök cool?” A tény az tény, de Zoé azért szívesen szépített volna rajta. Nem azért, hogy ne az igazat kelljen elmondania a fiúknak, hanem csupán a lelkiismerete miatt. Felvállalta ő a tettét, de akkor is… jó lett volna, ha valami mellette is szól. Úgy érezte, hogy szétdúlt egy családot. Habár hiába tudta, hogy ez nem így van, hiszen az a család már előtte sem volt rendben, az érzései ellen mégsem tehetett semmit. Mario hangja zökkentette ki az elmélkedésből.
– Van kedvetek lejönni ma Festival-ba? – nézett a többiekre kérdően.
Zoé elvigyorodott. Ez kellett most neki…
– Nem lehetne valahova máshova? – kérdezte Sebastian. – Múltkor is ott voltunk és olyan szar volt a zene…
– Das Leben? – kérdezte Rocco.
– Az okés – válaszolt Moritz. Egy emberként fordultak felé mind a heten.
– Svan nem akarni megbántani Moritz… De ez lenni mi? – kérdezte tanácstalanul Svan a vörös hajú sráctól, mire az vigyorogni kezdett és meg vakarta a tarkóját.
– Nem látod?! Itt a keze meg a lába – mutogatott össze-vissza.
Zoé megrökönyödve nézte a szobrot.
– Akkor ez itt a feje? – kérdezte José gondolkodva és egy fura gömbre mutatott.
– Az a melle. Ez egy nő – mondta tárgyilagosan Moritz. Nem is értette, hogy a többiek miért nem értik meg az ő különleges művészetét.
– Hát… eléggé absztrakt, az biztos – mondta megvakarva a tarkóját Mario.
Mind nevetni kezdtek.

13:54
Zoé kilépett az egyetem kapuján, már csak megszokásból is kinyitotta ernyőjét, majd elindult hazafele. A zuhogó esőben kész felüdülés volt sétálnia, kedve lett volna eldobni az esernyőt, rohanni valamerre, mindegy merre, csak ki a világból. Hirtelen mintha minden gondja elszállt volna, mintha az eső róla is lemosott volna mindent. Egy óriási erejű széllökés kicsavarta a kezéből az esernyőt és mivel sehogy sem tudta visszafordítani, ezért inkább összecsukta.
Pár perc múlva megállt mellette egy autó.
– Elvigyelek? – nézett ki kérdőn egy Zoé számára túlságosan is ismerős alak.

14. – „A jó tanács”

– Elvigyelek? – nézett ki kérdően egy Zoé számára túlságosan is ismerős alak.
Zoé felismerte a hangot, de direkt nem nézett a kocsi felé. Tudta, hogy ki ül benne. A kocsi pedig csak lassított.
– Nem kell – morogta Zoé.
– Pedig igazán nem lenne probléma… Meg ha nem vetted volna észre, esik az eső. Nem akarom, hogy megfázz – mondta aggódóan Bill.
– Nem fogok – Zoé még mindig nem volt hajlandó Billre nézni. Esernyő nélkül sétált a zuhogó esőben, a ruhája már teljesen a testére tapadt, karjait pedig összefonta maga előtt. Vacogott. De ha ezer évig kellett volna vacognia, akkor sem szállt volna be Bill mellé.
– Na jó, ebből elegem van! – csattant fel Bill. Kinyitotta az ajtót, kiszállt, felkapta Zoét, kivágta a másik ajtót, Zoét berakta az ülésre és bezárta az ajtót. Ő maga pedig gyorsan visszaszállt a vezetőülésre, de így is teljesen elázott. Zoé pedig a döbbenettől megmozdulni sem tudott.
– Te mégis mi a szent szart csinálsz? – kiáltott Zoé már másodperces hatásszünet után.
– Hazaviszlek.
Bill úgy válaszolt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Nem vagy a pasim, nem vagy a barátom, sőt még haverom sem! Nem vagy a tanárom. Nem vagy senkim! – zilálta Zoé, de semmit nem ért el vele. Bill még csak rá sem nézett.
– De szeretlek – suttogta. Nem érdekelte, hogy Zoé ordít vele, erre számított. Még remélni sem merte, hogy Zoé majd a nyakába ugrik és azt mondja, hogy „óh, hát végre, én is téged!”.
Bill végre Zoéra nézett. A szemében a lány semmi mást nem látott, csak színtiszta szeretetet… Egy pillanatra mintha ő is pontosan ugyanígy érzett volna, de aztán visszanyerte kezdeti ellenséges hangulatát és utálattal nézett vissza Billre.
Bill elmosolyodott: – Egy percre megmertem volna esküdni, hogy ugyanazt érzed, mint én.
– Ne reménykedj. Mellesleg, tételezzük fel a vita kedvéért, hogy én is szeretlek téged – Zoé gúnyosan nézett Billre már csak a gondolat miatt is, hogy talán ő is szereti a srácot -, akkor sem tudnánk semmit csinálni. Feleséged van. És gyereked – Zoé hangja hirtelen elcsuklott, de pár másodperc múlva ugyanolyan hidegen csengett: – Ki akarok szállni.
– Én meg haza akarlak vinni. Az én kocsim, az én akaratom – Bill gúnyosan elmosolyodott.
– Gyűlöllek… Remélem tudod.
Bill nem válaszolt.

14:12
– Itt is vagyunk… – mondta akadozva Bill és Zoére nézett. A lány kinézett az ablakon.

14:15 (3 perccel később)
Még mindig ugyanúgy ültek. Bill a lány karjára helyezte ujjait és végig simított rajta. Zoé összerezzent.
– Mi? Bocsi, csak elgondolkodtam… – hirtelen kihúzta a kezét Bill ujjai közül, de a srác nem hagyta magát. Megfogta Zoé nyakát és közelebb húzta magához annyira, hogy meg tudja csókolni. A lány először el akarta tolni magától, verte a mellkasát, de pár másodperc múlva már viszonozta a csókot. Olyan hevesen csókolóztak, mint talán még soha.

14:22
– Nem hiszem el, hogy felpofoztad! – ordított Giselle a telefonban. – A vak is látja, hogy már megbánta azt a múltkorit.
– De én nem bántam meg… – mondta epésen Zoé. – És nem érdekel… Akármennyire jól csókol és akármennyire helyes és szexi és jóképű és aranyos és kedves… – pár másodperc múlva megrázta a fejét. – Akkor sem érdekel – mondta dacosan.
– Nem tudok már mit mondani, Zoé. Igaza volt Billnek. Nem ő az önző. Hanem Te.
Giselle lerakta a telefont.
Zoé nem tudta, hogy mit tegyen… Hiszen Billnek családja van, miért nem érti meg, hogy akármennyire kedveli őt, nem lehetnek együtt?! A lány arcán végig folyt egy könnycsepp. Nem teheti ezt… nem teheti ezt sem Billel, sem a családjával… senkivel.
És nincs igaza annak, aki azt mondja, hogy ő az önző. Már míért lenne ő az?! Ő, aki épp, hogy nem a saját érdekeit nézi. És Bill mi?! Ő az, aki nem törődik semmi és senki mással, csak azzal, hogy számára minden tökéletes legyen.
– Nem vagyok önző! – ordított fel Zoé és a falhoz vágott egy üvegvázát, ami ezer összeragaszthatatlan darabra törött szét. Akárcsak a szíve.
Zokogva csúszott le a fal tövébe.

2017. november 7.
– Jajj, Nagyi, végre… – Zoé Ambra karjai közé vetette magát és azon nyomban folyni kezdtek a könnyei. Még mielőtt Ambra észrevette volna, gyorsan letörölte őket.
– Oh, Mon Chérie… – szorította magához Ambra unokáját. – Ugye nem olyan rossz ott Berlinben?
– Dehogyis… – hazudta Zoé. – Minden rendben.
Ambra eltolta magától Zoét és a szemébe nézett. Megsimogatta az arcát.
– Valami baj van… látom. Nekem mindent elmondhatsz.
– Grand-Maman, tényleg nincsen semmi. És veled? Furcsának tűnsz – most Zoé fürkészte Ambra arcát.
– Semmi gond nincsen velem – Ambra fáradtan elmosolyodott. Nem akarta elmondani még Zoénak. Akármennyire volt 18 éves, az ő szemében még mindig az a pici kislány volt, aki megkérte, hogy lökje meg a hintát, az, akinek esténként az indiánokról és a tündérekről mesélt, az, akit mindenkinél jobban szeretett. Nem akarta, hogy meg tudja még, hiszen ő maga alig fogta fel. – Mondom, semmi – suttogta.
Zoé kérdően nézett rá.
– Grand-Maman?
– Igen? – tért magához egy pillanat alatt Ambra. – Menjünk csak be, ne itt kinn álljunk. A kedvenc sütid csináltam. Gyere… mesélj – Zoé bátortalanul rámosolygott Ambrara.

11:23
– És mi van a fiúkkal? – Ambra huncutul elmosolyodott, ellentétben Zoéval, aki egy pillanat alatt elsápadt. – Rosszat kérdeztem?
– Dehogy… Nincsen semmi pasi – hadarta.
– De hát… Olyan szép kislány vagy – Zoé elfojtott egy vigyort. Ambra szemében ő mindig is az a cserfes 6 éves kislány marad. – Látod… én mondtam, hogy a berlini fiúk mások mint az itteniek.
Zoé a szájába tömött még egy falat almás pitét, csak hogy ne kelljen válaszolnia. Pontosan azért imádta Berlint, mert az más volt. Ahogyan ő is más volt. Lázadó… egy különc, ahogy mindenki mondta. Berlin pont ilyen volt. Az volt az ő világa.
– Nagyi, mondom, semmi komoly pasi. Billből is elegem van – hirtelen a szája elé kapta kezeit.
– Hohó, ki az a Bill? – Kíváncsiskodott Ambra, miközben betolta a sütőbe a csirkét.
Miért nem tudom befogni a szám?!
– Hát tudod, mikor első nap bementem az egyetemre… – végül mindent elmesélt neki. Még azt is, hogy kicsoda valójában Bill Kaulitz.
…
– Tudod, ha rám hallgatsz, adsz neki még esélyt. Vagy legalább meghallgatod. – Zoé meglepődve nézett Nagymamájára. – Tudom, hogy arra számítottál, hogy azt mondom majd, hogy ez nem helyes. De ki tudja, hogy adódik-e az életben még egy ekkora lehetőség arra, hogy boldog lehess. Mon Chérie… hallgass a Nagyira. Hagyd,  hogy szeressen.
Zoé elmosolyodott. Miért is hitte azt, hogy Ambra majd elítéli őt? Pont az az Ambra, aki mindig a szerelem hatalmasságáról beszélt neki? Aki mindig elhunyt férjéről mesélt? Az az Ambra, akinek a legfontosabb volt az egész világon… Zoé mosolyogva nézett Nagymamájára.
– Azért remélem, hogy mielőtt még elrohannál hozzá, megebédelsz – mosolyodott el.
– Ki nem hagynám, Grand-Maman… – Zoé vigyorogva lépett Ambra mellé, majd nyomott egy puszit az arcára.

16:36
– Grand-Maman, vigyázok magamra… De Te is! – Zoé még utoljára megölelte Ambrat.
– Jajj, raktál egy kis sütikét, ugye?! Olyan vékony vagy – Ambra megsimogatta Zoé karjait. Igaz, a lány is észrevette, hogy mostanában fogyott egy kicsit, de ezt be tudta a folytonos vizsgaidőszaknak.
– Raktam.
Ambra halványan elmosolyodott.
– Tudod milyen vagyok, na.
– Szeretlek – Zoé hirtelen még egyszer megölelte Ambrat. Az egy pár másodperces késéssel vissza is ölelt. – És köszönöm a jó tanácsot. Megfogadom.
– Remélem is… – Ambra mosolyogva adott még egy apró csomagot Zoé kezébe, majd elengedte a kezét.
– Majd valamikor megint jövök. De holnap mindenképp hívlak.
– Rendben, Mon Chérie.

17:06
Zoé vívódva állt meg a háza előtt, aztán kiszállt a kocsijából. Óvatos léptekkel haladt a lakása felé. Most mégis mit tegyen? Ha az eszére hallgat, talán élete legnagyobb hibáját követi el. És ha a szívére?! Talán az is élete egyik legnagyobb hibája lesz. Már csak azt kéne eldöntenie, hogy ebből melyik lehet a kisebb katasztrófa.
Hirtelen megállt a folyosó közepén. Talán… talán tényleg ő lenne önző? Hiszen a saját érdekeit tartja szem előtt. Hogy-hogy erre eddig nem jött rá? Eddig nem érdekelte az, hogy mit gondol Bill vagy hogy mit érez…
A folyosó közepén elővette a telefonját, kinyitotta és kikereste Bill számát, de mégis megállt a ujja a zöld gomb fölött.

15. – „The Cruel Game”

Zoé vívódva bár, de megnyomta az apró zöld gombot. Nem tudta, hogy mennyi az idő, hogy vajon zavarja-e Billt, hogy mit fog mondani. Igazából semmit nem tudott azonkívül, hogy beszélniük kell. Azt, hogy miről vagy mikor vagy milyen végkifejlettel, nem tudta. De nem is bánta. Világéletében ilyen ember volt. Más már egészen biztosan kidolgozott volna egy megfelelő forgatókönyvet, de Zoé nem. Ő olyan lány volt, aki a saját feje után ment, aki bízott a megérzéseiben.
A gondolkodásból a másik oldalon megszólaló férfi hang zökkentette ki.
– Haló?
Bill hangja egészen álmos volt, mintha most ébredt volna fel vagy mintha… Zoé gyorsan elhessegette maga elől a képet.
– Bill? Zoé vagyok. Én csak azért hívlak, hogy hátha… – Zoé hangja elhalkult, de gyorsan erőt gyűjtött és már a lakásában volt, mikor újra megszólalt. – Szóval tudnánk találkozni?
– Ööö, figyelj…
– Kérlek – suttogta Zoé.
– Rendben – mondta végül Bill megadva magát.
Zoé elmosolyodott.
– Itthon várlak. Puszi.

***

Bill kelletlenül kelt ki Diana mellől, majd felvette a boxerét. Egy hónapon keresztül marcangolta magát a lány miatt, mindennap elhatározta, hogy majd felkeresi, elmond neki mindent. És tegnap ott volt az alkalom. És elmondott mindent, de Zoét még sem érdekelte. Akkor most meg mi ez a hirtelen változás?!
Egy hónapig próbált nem gondolni a lányra, egyre több időt töltött Dianaval, szinte mindennap együtt voltak, újból szeretni kezdte őt, már-már ott tartott, hogy nem is érti, hogy mi történt vele, mikor Zoéval volt. De aztán minden este, hiába volt fáradt és feküdt ott mellette Diana, nem tehetett ellene semmit. Minden egyes este eszébe jutott az a gyönyörűen ragyogó kék szempár. Azok a mélykék szemek, az ívelt cseresznyepiros ajkak… Bill akaratlanul is elmosolyodott, de aztán eszébe jutott a tegnap este. Tegnap Zoé végképp elküldte őt, ő meg mi mást csinálhatott volna? Hazajött, bocsánatot kért mindenért Dianatól, habár a nő nem értette, hogy miért is. Legalábbis látszólag fogalma sem volt arról, hogy miért bocsát meg. Magában már elsuttogta: „Megnyertem a csatát… A csatát Bill Kaulitz-ért.” És még maga Diana sem tudta, hogy a csata még el sem kezdődött.

– Hova mész? – két karcsú kéz fonódott Bill derekára, miközben maga elé nézve ült az ágyon. Egy pillanat alatt feleszmélt.
– Csak egy barátomhoz, Kicsim – mosolygott hátra, majd egy csókot is adott Diana ajkaira. Egy pillanatra úgy érezte, hogy Diana elhúzódik, de végül csak elnevette magát.
– Oké, csak siess haza, jó? És érezd jól magad… Szívem – az utolsó szót valamiért jól megnyomta, de Bill nem foglalkozott vele. Eszébe sem jutott, hogy Diana sejt valamit.
– Jó, sietek. Szeretlek.
– Én is.
Habár Diana negédesen mosolygott, de belül valami felfoghatatlan haragot érzett és egy egészen homályos terv körvonalai kezdtek kibontakozni előtte.

Bill csak a kocsiban kezdett el gondolkodni. A lehúzott ablakon keresztül beáramló hűs levegő egészen kitisztította az agyát, könyökét rárakta az ablak peremére, majd megtámasztotta rajta fejét. Fogalma nem volt arról, hogy mit fog mondani vagy tenni, hogy hogyan fog érezni. Igazából semmit nem tudott. Egyetlen egy dolgon kívül: hogy szereti Zoét.

18:12
– Szia… – Zoé halkan beszélt.
– Szia – Bill szinte rá sem nézett. Zoé pedig nem értette, hogy mégis mi történt tegnap óta.
– Köszi, hogy átjöttél – Zoé oldani próbálta a fagyos hangulatot, de nem igazán ment neki, ugyanis Bill még mindig rideg tekintettel nézett rá vissza és ugyanúgy az ajtóban állt.
– Szívesen.
A lány megütközve nézett Billre, de hamar visszarendezte vonásait a kezdeti barátságos arckifejezésbe.
– Gyere be… – Zoé jobban kitárta az ajtót, így Bill belépett a kis lakásba, de tisztes távolságot hagyott maguk közt. Mintha félne hozzáérni a lányhoz. És valóban ezt érezte. Hiszen nem érhetett hozzá a lányhoz, nem simíthatott végig a karján, nem csókolhatta meg. Billnek meg kellett védenie Zoét… Saját magától. Nagyon jól tudta, hogy úgyis csak fájdalmat okozna neki, ezért inkább eljátszotta a kegyetlen embert, akit senki nem érdekel. Inkább, minthogy Zoé összetörjön. Inkább, minthogy egyszer csak majd rájöjjön arra, hogy Bill igazából egy rossz ember és tovaszálljon, mint egy pillangó. Mert Bill olyan ember volt, akinek rettentően fontos volt Zoé. És meg kellett őt óvnia. Bármi áron. Mert ő, Bill Kaulitz volt az az ember, aki a legnagyobb kínszenvedést okozhatta volna a lánynak. – Kérsz valamit?
– Nem. Csak mondjad, hogy mi volt az a nagyon sürgős dolog. Sietek.
Zoé kissé félve nézett a fiúra, miközben Bill megpróbált teljesen közömbös maradni. Egy hónapig várt erre a beszélgetésre, és most, hogy itt voltak, legszívesebben magához húzta volna a lányt és kifulladásig csókolta volna; de nem tehette. Neki haza kellett mennie… Dianahoz. Ez volt a rend. Ez volt a szokás. Diana és Bill. Bill és Diana. Mindenki ezt várta el tőle. És ő is ezt várta el saját magától. Nem okozhatott ennyi embernek fájdalmat.
Bill végigmérte a lányt.
– Mondanád?
– Csak… hogy amit tegnap mondtál. Hogy szeretsz… – Zoé arcán két rózsaszín folt jelent meg, ahogyan észrevette Bill gúnyos és egyben lenéző arckifejezését. – Én is Téged – motyogta.
És habár belül Bill szíve boldogan dobogott, a gyomrában ezer kis pillangó kelt útra, és legszívesebben rögtön végig csókolta volna a lány minden apró kis porcikáját; mégis olyan fagyosan válaszolt és olyan maró gúnyt erőltetett a hangjába, hogy még ő maga is meglepődött.
– Örülök, hogy rájöttél. Én viszont tévedtem. Nekem Diana mellett a helyem.
Zoé mintha ezer apró darabra tört volna. Olyan darabokra, melyeket már többé nem lehet összeragasztani, melyek már soha többé nem fognak kiadni egy egészet, akármennyit próbálkozik vele az ember. Mint egy ezer darabos kirakó, aminek hiányzik az utolsó darabja, és hiába keresed az ágy alatt vagy a kis tesód játékai között… akárhol keresed, nem találod.
– Értem… – a lány ajkai résnyire szétnyíltak a döbbenettől.
Szíve hevesen dobogott, de most az egyszer nem a boldogságtól, hanem egy egészen más érzés kerítette hatalmába… a hiány. És az, aki elkergethette volna ezt az érzést, ott állt vele szemben alig egy méterre és meg se moccant.

2017. november 9. – hétfő
Zoé beesett arccal és táskás szemekkel lépett be az irodalom előadóba. Kivételesen olyan csendesen lépett be a terembe, hogy csak Sebastian vette őt észre, de mikor meglátta, hogy közeledik Zoé megbökte a mellette ülő Moritz-ot, így már ketten néztek megütközve Zoéra.
– Mi a baj? – Moritz a lány vállaira helyezte a kezeit.
– Semmi… – nem akart ő hazudni, de muszáj volt. Nem mondhatta el nekik. Pedig ők voltak a legjobb barátai Giselle-n kívül, mindig mellette álltak, mindenben segítettek. Megérdemelték volna az őszinteséget.
– Zoé lenni jól? – Igor kétkedve nézett rá. – Igor figyelmezteti Zoét, hazudás nem lenni szép dolog.
– Tudom. Nem hazudok. Jól vagyok.
Megölelte Moritzot, majd beült a helyére Svan és Igor közé. Rájuk mosolygott.
– Csak kicsit fáradt vagyok, ennyi – nevetett. Próbált úgy igazán szívből, de nem ment neki.
– Svan csinálni jó kedv?
– Svan nyugodtan csinálni jó kedv – Zoé megsimogatta az orosz srác izmos vállát.
– Jó. Figyelni, Zoé lenni majd nagyon boldog!
Remélem… – gondolta magában Zoé.
És Svan tényleg betartotta az ígéretét.
Zoé az óra végére már tényleg jó kedvű volt, óraközben minimum tízszer elmondta magában, hogy Bill nem ér ennyi szenvedést, hogy ő többre fogja vinni, hogy ők az igazi barátai. És Svan nem mulasztotta el vagy nyolcszor feltenni a kezét valami olyasmivel, hogy „Svan nem érteni!”, amivel az őrületbe kergette Frau Röchter-t.
Óra végén Zoé majd’ kiesett a teremből, úgy nevetett.
– Nektek meg mi bajotok? – ment el mellette Lorelei lenéző arccal. Zoé abbahagyta a nevetést.
– Mit akarsz? – olyan szintű utálat ütközött ki a hangjában, hogy egy pillanatra még Lorelei is megdöbbent.
– Elállod az utat – hamar visszanyerte a hidegvérét, majd Zoét félrelökve kisétált a teremből. – Jó lenne, ha a kis muskétásaiddal máshol bandáznátok.
– Kapd be, Lorelei! – kiáltott utána Zoé.
– Már megvolt! – szólt vissza a lány, miközben eltipegett a vörös magassarkújában.
Sebastian fejcsóválva Zoé mellé lépett.
– Ez a csaj nem normális… – szinte olyan hangon mondta, mintha ő maga lenne Freud. – De szívesen meghúznám – vigyorgott. Zoé csak összeszűkült szemekkel nézett rá.
– Neked most Giselle-lel kéne kibékülnöd!
– Ugyan már Zoé, nyugi. Giselle a múlté. Soha nem volt tartós kapcsolatom és őt pedig nem fogom belerángatni valami olyanba, amiről tudom, hogy csak megsérülne benne. Jobbat érdemel mint én.
Zoé felnézett Sebastianra. Egy őrült gondolat jutott az eszébe, de rögtön el is hessegette magától. Bill nem tehet ilyet…
– Zoé? – hirtelen eszmélt fel, mikor hallotta Moritz hangját. – Minden ok? – nevetett.
– Persze – Zoé visszamosolygott.

10:53
Zoé elfáradva és egy forró kávéval a kezében sétált visszafele a fiúkhoz az üres folyosón, mikor meglátta Loreleit. A lány kezében a már megismert apró dobozka volt, de Zoé alig látta pár másodpercre, mert Lorelei berakta a szekrényébe, majd bezárta annak ajtaját. A lány körülnézett, de mivel Zoét nem vette észre, ezért teljes nyugalommal indult meg az építészmérnöki tanszék felé.
A fiúknak akkor sincsen igaza… Tuti, hogy már megint keveri a szart.
Így hát Zoé követni kezdte Lorelei-t, már szinte azt sem tudta, hogy merre mennek, de nem úgy tűnt, mintha Lorelei egy pillanatig is gondolkodna az útvonalon. Zoé erősen próbált rájönni, hogy merre mennek, de nem sikerült neki. Ő aztán tényleg ismerte már az egyetem minden titkos folyosóját, a fiúk már az első héten beavatták őt mindenbe; ezért is döbbent meg, mikor egy eddig számára teljesen idegen folyosó közepén megállt Lorelei.
Zoé bebújt a legközelebb eső szekrény mögé és onnan próbálta kivenni, hogy mit csinál Lorelei. Csak állt és úgy tűnt, mintha várna valakit. Idegesen ütögette körmeit, előre fele tekintgetett, de nem mozdult.
Zoé körbenézett. A falon mindenféle emberek körvonalai szerepeltek, hol ceruzával, hol pedig tollal megrajzolt emberi testrészek metszetei, némelyik egészen méretarányos is volt. Zoé érdeklődését mégis az a rajz keltette fel leginkább, ami egy térbeli alakot ábrázolt, aki éppen kardot fog és előre döf vele. A legtöbb kép valamilyen mozgást ábrázolt. Zoénak hirtelen leesett, hogy hol is vannak.
Hát persze, a grafika tanszék! De hát ide elsősök nem is jöhetnek be… Zoé elgondolkozott. Hogy a francba tudott ide bejutni Lorelei, ha nincsen hozzá kártyája? És ő, Zoé, hogyan jutott be?! Hiszen észre sem vette, mikor átléptek a beléptető kapu alatt… Hogyan csinálták? Ennek a részlegnek különösen nagy a biztonsági rendszere, hiszen rengeteg drága berendezés van itt. Akkor hogy lehet, hogy kártya nélkül bejutottak? És hogy lehet, hogy senki nem veszi észre Lorelei-t, amint a folyosó közepén áll?
Zoénak nem volt ideje további fejtegetésre, ugyanis a folyosó másik végén megjelent egy sötét kabátot viselő ember, majd közeledni kezdett Lorelei felé. A csempén ütköző csizmája furcsa visszhangot keltett az egész folyosón.
– Halkabban már… – szólt rá Lorelei, majd hirtelen hátranézett. Zoé pedig átkozta magát, amiért nem volt képes lehalkítani a telefonját. Amilyen halkan csak tudta, kivette a zsebéből, majd elolvasta Sebastian SMS-t: „Hol a tökömbe vagy?”
Arra már nem volt ideje, hogy visszaírjon neki, ezért inkább csak bekapcsolta a halk üzemmódot, majd visszasüppesztette a táskájába a mobilt.
– Van ott valaki? – kérdezte hangosabban Lorelei. Zoé még levegőt is elfelejtett venni. Szinte látta maga előtt Lorelei diadalmas arcát, amint idesétál és észreveszi őt…
Lorelei valóban elindult Zoé felé, vizslató tekintettel nézett be minden lehetséges rejtekhely mögé, de sehol nem talált senkit. Zoé lélegzet visszafojtva várta, hogy Lorelei megtalálja őt. A pulzusa már olyan szinten a magasban volt, hogy Istennel is leülhetett volna kártyázni.
Gyerünk, találj ki valamit… Miért vagy itt?
Lorelei megállt az egyik szekrény előtt, várt egy pár másodpercig, hallgatózott, majd teljes erőből kivágta a szekrény ajtót, de csalódottan vette tudomásul, hogy ott nincsen senki.
Zoé, nem lehetsz ekkora balfék… A suliban is egy csomószor csináltad már! Gyerünk, mit keresel itt?
Egy másik idegesítő hang rosszallóan szólalt meg a fejében: Csak hogy már nem az iskolában vagy… Az első hang negédesen válaszolt vissza: Az nem számít… Találj ki valami okosat és frappánsat! Ne lássa rajtad, hogy megijedtél Tőle!

Egy harmadik hang válaszolt: Nem ijedtem meg!
Az utolsó hang inkább dühös volt és mire Zoé fejében mindhárom elhallgatott, Lorelei és közte már csak öt méter volt. Eközben a csuklyás alak unottan álldogált a folyosó közepén, körmét nézegette, és látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy valamilyen szabálysértésen kaphatják őt.
Lorelei egyre csak közelebb ért.
Zoé, hajrá! Gondolkodj!
Három méter… két méter… egy méter…
Zoé már tényleg alig vett levegőt és a szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, Lorelei azt hallja meg.