7 – Sandra

„Amikor egy személy önmagát sem tudja becsapni, lehetősége sincs arra, hogy megtévesszen más embereket.”
Mark Twain

Gyönyörű, fényes fekete haja volt divatosra vágott frufruval, ami csak úgy hullámosan és olyan menően kócosan majdnem a derekáig ért, egy hosszú farmernadrágot és egy pántos magas sarkú szandált viselt, egy sötétkék ujjatlan pólóval, ami annyira kihangsúlyozta mélykék szemeit, hogy szinte ledöbbentem a látványtól. Bár az első, ami feltűnt, a bőre volt. Gyönyörű barna volt.
– Sziasztok – köszönt nekünk kedvesen, és mikor mindenki visszaköszönt, felém fordult. – Katja, igaz? – hirtelen kedvesen megölelt, és ahogy elhajolt tőlem, odasúgta, hogy csak én hallhassam: – érzem, hogy jó barátnők leszünk.
Szuper, nem csak szép, hanem még kedves is. Eddig lett volna okom utálni, de most miért ne kedvelném? Mert olyan észvesztően kedves velem?
Sandra megállt Bill mellett, és adott neki két puszit, én pedig szinte elszörnyedtem, ahogy észrevettem, mennyire tökéletesen néznek ki egymás mellett. Sandra alig volt alacsonyabb, mint Bill, és valahogy mindkettejüknek olyan kisugárzása volt, hogy majdnem rosszul lettem.
– Mehetünk végre? – kérdezte Tom, és karon ragadott.
Nem tudom, talán észrevette, hogy menekülni akarok?
Mindenki bólogatott, Georg, Gustav, Tom és én mentünk elöl, Bill és Sandra eléggé lemaradva tőlünk jöttek csak. Pont olyan távol jöttek és pont olyan hangerővel beszélgettek, hogy semmit nem hallottam, csak annyit, hogy néha mindketten felnevetnek. Az egyik ilyen alkalommal Tomra néztem, aki csak nézett maga elé (talán jobban tetszik neki Sandra, mint amennyire bevallotta Billnek?), de mikor észrevette, hogy nézem, mosolyt erőltetett az arcára. Pont olyat, mint amilyet én pár másodperc múlva viszonzásképp.

Leértünk a partra, és ahogy körbenéztem, jó érzés töltött el. A fiúk rögtön birtokba vették az egyik padot és egy plédet is leterítettek, ledobták minden cuccukat és azonnal futva indultak a tó felé. Fejest és bombákat ugráltak a stégről, meg egymást fröcskölték, egymás nyakába ültek és úgy birkóztak, dobálták egymást… Jó volt nézni őket, és érezni, hogyha nem is teljesen még, de befogadtak. Jó érzés volt közéjük tartozni.
– Édesek, nem? – kérdezte hirtelen mellőlem Sandra, és mellém ült. Észre sem vettem, hogy ő sem ment még be.
Bólintottam, és le sem vettem a szemem a fiúkról meg a tájról. Gyönyörűen sütött a nap, tükröződött a tó szikrázóan tiszta kék vizén, és valahogy a homokos part meg a mögötte elterülő zöld park, ahol mi is ültünk, olyan összhatást keltett bennem, hogy azt éreztem: az egész életem itt akarom leélni.
– Bill mesélte, hogy ma kint voltatok a gyár mögött – jegyezte meg, és esküszöm nem direkt, de mintha rosszallást hallottam volna ki a hangjából.
Ránéztem, de most ő figyelte eltűnődve a fiúkat, úgy, mint én az előbb.
– Engem Bill még soha nem vitt ki oda, pedig már egy éve ismerem – mondta csak úgy mellékesen, és nem tudom, hogy bennem akart-e lelkiismeret furdalást ébreszteni. – Tudod, az az ő helyük – magyarázta nekem -, és nem hiszem, hogy engem valaha is el fog oda vinni.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy mennyire szép hely.
– Az, hogy engem elvitt oda, csak azt mutatja, hogy rám csak barátként tekint – mondtam neki vigasztalásként, pedig azzal, hogy kimondtam én is, most még jobban valóságossá vált, és nagyon rosszul érintett.
– És ez téged zavar, ugye? – kérdezte meg, majd a beszélgetésünk kezdete óta először a szemembe nézett.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Egyáltalán nem zavar – hazudtam, pedig már sírni tudtam volna.
– Nem értem, miért – mondta Sandra, és tényleg nem esett le neki.
Tulajdonképpen örültem volna egy barátnőnek, akinek elmondhatom, de abban biztos voltam, hogy nem az a lány lesz, aki tökéletes, aki minden fiút megkaphat, akit csak akar, és aki Billnek tetszik.
Sandra újra a fiúkat kezdte figyelni, és pár másodperces késéssel én is követtem a tekintetét.
Tomot nézte.
Hirtelen a felismerés ismerős, borzongató érzése futott végig a gerincemen, és ahogy Sandra észrevette, hogy hitetlenkedve felé fordulok, elmosolyodott. Ő nem nézett rám.
– Neked tetszik Bill, igaz? – kérdeztem.
Sandra bólintott.
– Tetszik még valaki? – kérdeztem halkabban.
Sandra még egy ideig nem válaszolt, aztán egy szomorú mosoly jelent meg az arcán.
– Mindketten nagyon édesek – mondta végül.
– Tessék? – kérdeztem vissza reflexből.
Képtelen voltam elképzelni azt, ami nyilvánvaló volt.
Nem Bill tetszik neki.
– Bill sokkal megbízhatóbb, és nekem elegem van azokból a fiúkból, akik csak kihasználnak – válaszolt.
Elszörnyedtem.
– Tom köztük van?
Lassan, és alig láthatóan bólintott.
– Mennyire?
– A lehető legjobban – mondta csendesen.
Még inkább ledöbbentem.
– Lefeküdtél Tommal?
Újból bólintott.
– Bill tudja? – néztem rá.
Megrázta a fejét.
– Ha tudná, szóba sem állna velem. Egyébként is azt hiszi, hogy Tom barátnői mind kis ribancok – magyarázta –, meg van egy ilyen iker szabályuk, hogy nem jönnek össze egymás volt nőivel. Vagy legalábbis Bill nem. Szerinte az tök undorító.
– Nem félsz, hogy Tom elmondja neki? – kérdeztem.
– Tom tudja, hogy mennyire tetszem Billnek, nem okozna fájdalmat a kisöccsének.
– Gondolt volna erre akkor, amikor lefeküdt… veled – nyögtem ki, mire Sandra csak egy fura kis mosollyal nézett rám. – Bocs.
– Semmi baj. Bill azután mondta el neki, hogy mi lefeküdtünk. Ezért nem volt több alkalom soha köztünk, csak az az egy. Tom azt mondta, hogy tudja, mennyire édesnek tartom Billt, és hogy ő hozzám sokkal jobban illik, mint ő, Tom, és amúgy is tetszem Billnek – megrántotta a vállát.
Elgondolkodva figyeltem őt, miközben beszélt. Már nem tűnt olyan tökéletesnek.
– Neked Tom jobban tetszik? – kérdeztem rá, de Sandra erre már nem válaszolt.
– Nem mondod el Billnek, ugye? – nem tudom, hogy ezt most válaszként szánta, vagy úgy az egész beszélgetésünkre értette, de mindenesetre bólintottam, pedig… Pedig óriási késztetést éreztem arra, hogy elmondjam az egészet Billnek, és nem azért, mert akkor talán mi… Nem. Azért, mert azt éreztem, mindenáron meg kell őt védenem.
– Megyünk fürdeni?
Halványan bólintottam, mire ő egy nagy mosollyal az arcán felpattant mellőlem, megfogta a kezem, és rohanni kezdett, maga után rántva engem is.
– Jövünk – sikoltotta, és végig futva a stégen, nevetve ugrottunk egy bombát a tóba.
Ahogy feljöttem a vízfelszínre, Tom arcával találtam magam szembe. Alig pár milliméter volt köztünk.
– Hé, Kicsilány, gy…
– Csak Katja, oké? – néztem rá durcásan, mire felnevetett, a víz alatt magához húzott, és folytatta.
– Hé, Csak Katja, gyere, mert meg kell vernünk azokat a lúzereket – suttogta már szinte a számba.
Még levegőt is elfelejtettem venni.
Hirtelen elengedett, és a kezem még mindig fogva úszni kezdett kicsit befele.
– Félek a mélyvíztől – jegyeztem meg neki remegő hangon.
– Nyugi, itt van minden istenek vezetője – mondta nyugtatóan és rám mosolygott. – Ha már a neveknél tartunk – nevetett fel.
Én is elmosolyodtam, de azért még mindig félve tettem a lábam a következő lépéshez.
– Akkor én megyek Georg nyakába – hallottuk meg Sandra hangját, és fel is mászott.
Tom rám vigyorgott.
– Na nem – vágtam rá azonnal, és a kezét is elengedtem.
– Na de – fogta meg a kezem újra Tom, és elkezdett volna befele húzni, de én nem mozdultam. – Egy ilyen kicsi lányban honnan van ennyi erő? – kérdezte, miközben levegőért kapkodott.
Egy perc után megunta a rángatásom, megállt velem szemben, a kezei közé fogta az arcom és úgy szólt hozzám: – ott leszek veled, ott leér még amúgy is a lábad, és ígérem, el sem foglak engedni, oké? – kérdezte nagyon kedvesen.
Éreztem, ahogy a görcs a gyomromban felenged, és halványan bólintottam.
– Szuper – derült fel Tom arca rögtön. – Balfékek, ellenünk nincs esélyetek!
Tom még be sem fejezte a mondatot, Sandra és Georg óriásit csobbant, ahogy hátraestek. Újra rám tört a pánik, de próbáltam nem kimutatni. Féltem, hogy Tom valahogy máshogy próbálna majd megnyugtatni.
– Én vagyok a király!! – kiáltott fel Bill, és a levegőbe boxolt. – Áh, Katja… – vigyorgott rám gonoszul. – Készülj a fürdésre.
Elmosolyodtam, és éreztem, hogy ahogy Bill hozzám szólt, minden félelem kiment belőlem.
Felmásztam Tom nyakába, Tom beakasztotta a háta mögé a lábaim, én összekulcsoltam őket, és kicsit előrébb dőltem, hogy könnyebben tudjam Billt támadni.
Bill ajkai kárörvendő vigyorra húzódtak, majd leszólt Gustavnak: – gyí te, paci!
Gustav sötét tekintettel nézett fel Billre: – ha még egyszer ezt mondod nekem, én magam doblak be, világos?
Nagyon hatásos lehetett a fenyegetés, mert egy másodperc nem telt el, és a megszeppent Bill máris rávágott egy okét.
Tom felröhögött, és közelebb lépett a fiúkhoz, így én is közelebb kerültem Billhez.
Azonnal ütni kezdtük egymást.
Igazából nem néztem volna ki Billből, hogy ilyen erős, de sikerült őket kicsit kibillentenem az egyensúlyukból, és ahogy Gustav hátralépett, azt hiszem, egy gödörbe sikerült belelépnie, mert mindketten akkorát estek, hogy öröm volt nézni.
Tom felnevetett, mellettem Sandra ujjongott, Georg pedig egy puszit adott nekem.
Gustav feljött a vízfelszínre, ő is nevetett, majd Bill is… Mint egy durcás kisgyerek, akitől elveszik a kedvenc játékát. Idegesen hátrasöpörte a haját, és azonnal hozzánk fordult.
– Visszavágót akarok! – kiáltotta.
– Fogadd el, hogy veszítettél – vigyorgott Tom fölényesen, és kaptam tőle az arcomra egy puszit… ami majdnem a számat találta el. – Mi vagyunk a királyok – kiáltotta. – Együtt – suttogta már csak az én fülembe.

Jó fél órával később Bill már réges-rég elfelejtette az egészet, és Sandrával ökörködött. Engem a fiúk dobáltak folyton, de aztán hál’ isten ezt végre megunták, és inkább Georg kifutott egy labdáért. Egy pillantra Billékre néztem, aztán el róluk, de alig telt egy tizedmásodperc, vissza is néztem rájuk. Bill alig két centire állt Sandrától, a lány kezei Bill nyaka körül, és Bill már majdnem megcsókolta Sandrát, mikor egy labda pattant mellettük, teljesen lefröcskölve őket. Georg nem látta a partról, hogy merre dobja, de én nagyon hálás voltam érte. El sem tudom képzelni, mit éreztem volna, ha megcsókolja őt, mert már a majdnem-csók látványától rosszul lettem. Bár Billék nem úgy tűntek, mintha annyira sajnálnák, mert mind a ketten nevettek, és Bill oda is dobta nekünk a labdát. Sandra súgott valamit Bill fülébe, mire az elvigyorodott, és szinte láttam, ahogy mozdul a keze, habár a könyökétől a vízben volt az egész.
Ők is beálltak labdázni, és egyszer Georgnak sikerült a nádas mögé dobnia. Nevetve kiáltottam, hogy majd én megyek érte, pedig belül csak összetörve suttogtam, hogy bármit, csak ne kelljen Billéket látnom.
Megkerestem a labdát, és ahogy megfordultam, egy barna szempárral találtam magam szembe. Hirtelen azt hittem, hogy már megint Tom az, de aztán megnyugodtam, hogy Bill. Persze ez a nyugodtság sem tartott sokáig, ahogy rájöttem, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és hogy a többiek nem látnak minket. Vajon mit akar?
– Én csak… Tudom, hogy fura volt a hotel előtt – bökte ki végül, miután fél percig csak bámult rám azokkal a gyönyörű, nagyra nyílt szemeivel. – De csak megvédeni akartalak, nem gáz, ugye? – kérdezte. Kábultan ráztam meg a fejem. – Mert ők tényleg mindig annyira elintézik a barátnőiket, és én kedvellek téged…
– Bill, oké – nem voltam felkészülve arra, hogy megint kimondja: ő csak barátkozni akar. Rámosolyogtam, és elindultam vissza.
– Csak érted… nem akarom, hogy azért ne beszélj velem, mert azt hiszed, beléd zúgtam vagy valami – szólt még utánam nevetve.
– Ne aggódj – válaszoltam neki halkan, a könnyeimmel küszködve. – Nem fogom azt hinni.

Már besötétedett, mikor elindultunk kifele.
– Áh, ez jó volt – nyújtózkodott Georg.
– Bizony… – ásított fel Tom.
Éppen a stég szélén lévő törölközőmért nyúltam volna le, mikor Sandra, ahogy elment mellettem, halkan a fülembe súgott valamit:
– Hazudtál – mosolygott rám, maga köré csavarta a törölközőjét, és Billel kézen fogva indultak a parton lévő fagyizó felé.
Azonnal tudtam, hogy mire gondol.